Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 2. szám
BERNOLÁK JENŐ (1909-1997) Úriember módjára távozott közülünk. Úgy, ahogy egész életét leélte. Nem panaszkodott, noha hosszú hónapok óta mindannyian tudtuk, hogy a túlvilági vízügyi múzeumban már előkészítették számára íróasztalát és az égi fotóarchívum páncélszekrényeit. Ifjabb korában, nagy reményekkel kecsegtető államjogászi pályájának kezdetén nyilván nem sejtette, hogy majdan a vízügyi múzeum egyik alapító tagja és haláláig megbecsült munkatársa lesz. Életútja a magyar középosztály XX. századi emelkedésének, porbahullásának és túlélésének jellegzetes példája. Kicsit olyan, mint a magyar történelem, amelynek során a magyarság az elmúlt több mint ezer esztendő alatt mindig a sorscsapásmegszállás-elnyomatás szirtjei között próbált boldogulni, hol ügyes kapitányok, hol pedig mihaszna kormányosok vezérletével. Dr. Bernolák Jenő 1909 októberében született Kassán. Édesapja a büntetőjog tekintélyes professzora volt Debrecenben, aki a trianoni időszakban a politikába is belekóstolt. így lett Bernolák Nándor az első Bethlen-kormány minisztere, de hamar belátta, hogy szociális programja megvalósításában és az általános titkos választójog bevezetése kérdésében a kabinetben támogatásra nem talál, s lemondott posztjáról. Fiának pályaválasztásában ott volt tehát az apai, sőt nagyapai példák sora, ezért nem meglepő, hogy Bernolák Jenő egyetemi tanulmányait budapesti tudományegyetem jogi karán kezdte meg, ahol 1932-ben szerzett jogtudományi doktorátust. Elsősorban az államigazgatás kérdései érdekelték, ezért 1935- ben közszolgálatba lépve tiszteletdíjasként a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztályára került. Itt a határokon túl élő magyarság alkotmányjogi helyzetével, sérelmeinek orvoslásával foglalkozott. Az említett osztály feladata volt, hogy az utódállamokban élő több milliós magyar kisebbség kulturális és gazdasági törekvéseit támogassa, s minden törvényes eszközzel elősegítse. Bernolák Jenőt időközben a Kormányzó törvényszéki bíróvá nevezte ki, s egy rövid igazságügyi minisztériumi kitérő után miniszteri osztálytanácsosként újra a Miniszterelnökség állományában találjuk. A nyilas „hatalomátvétel“ után nem volt hajlandó továbbra is ellátni hivatali teendőit, s mert a kötelező katonai behívásnak sem tett eleget, bujkálni kényszerült. Az ostrom a rejtőzködő tartalékos huszártisztet a fővárosban érte. A sok keserű tapasztalat ellenére tömérdek humoros történetet hallhattunk tőle a Budapestről nyugatra hömpölygő háborút követő első napok újrakezdésének meganynyi furcsa jelenségéről. A Miniszterelnökségen munkára jelentkezve, először igazolták, majd többedmagával rögtön meg is bízták a nyugatra hurcolt magyar javak felkutatásával és biztonságba helyezésével. A nemzetiségi ügyekben szerzett tapasztalatát, valamint német, olasz és francia nyelvtudását a magyar kormány a párizsi béketárgyalások szakértői anyagának elkészítésekor vette igénybe. A kisebbségi önrendelkezési jog elvi kérdéseiről folyó 1946-os tanácskozáson Erdély nemzetiségi autonómiáját célzó tervezet előadója volt. Tapasztalatára és helyismeretére nagy szüksége volt, amikor 1947 márciusában, majd májusától folyamatosan a Miniszterelnökség képviseletében részt vett a magyar-szlovák lakosságcsere egyezmény végrehajtási módozatainak Prágában, Pozsonyban és Pöstyénben folytatott tárgyalásain. A magyar küldöttségnek, amelynek Bernolák Jenő is tagja volt, Vlado dementis külügyminiszterrel (akit később a koncepciós perek során Prágában kivégeztek) nehéz és indulatos vitái voltak, de sikerült elérni, hogy az áttelepítésre ítélt magyar lakosság a csehszlovák kormány költségén minden ingóságát áthozhassa Magyarországra. Ezt - a lakosságcsere minden tragikus vonása ellenére - a kortársak jelentős eredménynek könyvelték el, mert a tárgyalásokat megelőzően a kollektív felelősség ürügyén a csehszlovák hatóságok mindenétől kifosztva toloncolták ki a magyarság tízezreit Magyarországra, vagy telepítették át Észak-Csehországba. A kitelepítettség érzését alig két esztendő múlva maga is megismerhette, mert a fordulat évét követően kitették a Miniszterelnökségről, s 39 esztendősen nyugdíj nélkül ideiglenes nyugállományba kényszerült. Idős, beteg édesapját családostul internálták az Alföldre, és számára sem volt állandó munkahely. Önéletírásából tudjuk, hogy 1950-1963 között villanyszerelő segéd, statisztikus, zárgondnok, tervcsoport-vezető, termelői borkimérő, segédmunkás állásai voltak. Volt ahol néhány hetet, másutt fél évet, vagy még annál is több időt töltött, de sohasem ő mondott fel, hanem káderokokra hivatkozva adták kezébe munkakönyvét. A legtovább - nyolc esztendeig - rakodó szakmunkás volt a Chinoin gyárban, éjjel-nappali műszakban. Amikor egészsége megroppant, maga hagyta ott a gyárat, s helyezkedett el 1963-ban a VITUKI akkor szervezés alatt álló részlegéhez, a VIMTI-hez. A fényesnek indult közjogi pálya másfél évtizeddel korábban végleg lezárult számára, de az alkotói munka új területe nyílt meg előtte a vízügyi szolgálatnál. A vízügyi ágazat vezetői - ebben a szolgálat számára felfelé ívelő időszakban - kiemelt figyelmet fordítottak a vízügy arculatának kérdésére, a szolgálatnál dolgozók identitástudatának kialakítására és annak fejlesztésére. Ebben a két évtizedben kapott jelentős szerepet a BNV-ken, hazai szakkiállításokon való vízügyi részvétel, a szakmatörténeti kutatás megindítása stb. Bernolák Jenő képességeinek újabb oldala mutatkozott meg a siófoki Beszédes József Múzeum állandó Balaton kiállításának életre hívásában, a jelentősebb vízügyi szakkiállítások sikeres lebonyolításában, valamint a Vízügyi Múzeum és annak fotóarchívuma megszervezésében. Ebben az időben a vízügyi propaganda letéteményese a VIZDOK, egyik fő felelőse pedig dr. Bernolák Jenő volt. Noha 1973-ban, 41 évi szolgálat után nyugdíjba vonult, de mint nyugdíjas egészen haláláig gondozta és gyarapította a több tízezer felvétellel rendelkező vízügyi fotóarchívumot. Közéletét azonban nemcsak a hivatali taposómalom töltötte ki. Egy tudományos társadalmi szervezet esetében - tudjuk jól - nemcsak a jeles kutatók és tudósok, a tudomány nagyjai jelentenek vonzerőt, hanem azok a szakemberek is, akik magatartásukkal, stílusukkal színt visznek a társaság belső életébe. Ilyen társasági ember volt Bernolák Jenő is. Finom, udvarias úriember, akinél a kulturált viselkedés formája és tartalma megnyugtató összhangot eredményezett. Többek között ezt is értékelte a Magyar Hidrológiai Társaság, amikor 1990-ben tiszteleti tagjává választotta. Kifogyhatatlan mesélőkedve, a kártyapartik tisztelete egy régi táblabírói világ hangulatát idézte fel hallgatói számára, s hálás közönsége - nemtől és életkortól függetlenül - mindig akadt. Napjaink rohanó, mindent csak félig értő világában mindannyiunknak jól esett vele beszélgetni, humorát és bölcs tanácsait meghallgatni. 1997. november 20-án, kórházi betegágyáról ment át a túlvilágra. Biztos vagyok benne, ha majd újra együtt leszünk a vízügy mennyei múzeumában, remek égi történetekkel fogad majd, s mulattat immár örökre bennünket. Fejér László 27
