Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 2. szám
ÁRVIZEK ES BELVIZEK SZORÍTÁSÁBAN Gondolatok egy vízügyi történeti munka megjelenése kapcsán Hazánkban egy-egy terület használhatósága szempontjából mindig meghatározó volt az ott található vizek szabályozott volta, vagy kiaknázható előnyeik feltárása, elsősorban az általuk okozott károk megszüntetése vagy legalábbis mérséklése miatt. Közismert tény - illetve őszintén reméljük, hogy közismert, Magyarország területének 50 %-át fenyegetik árvizek vagy belvizek! így okkal mondhatjuk, hogy hazánk vízkár-veszélyeztetettsége csak Hollandiáéhoz hasonlítható, ahol a terület jelentős része a tenger szintje alatt helyezkedik el. És igaz ugyan, hogy évszázadok kemény munkájának nyomán mindkét ország vízviszonyai szabályozottakká váltak, ám míg Hollandiában az e munkákat végző mérnököknek nemcsak szobrot állítottak, de nemzeti hősként is tisztelik őket, addig a magyar Vásárhelyi Pál a Tisza szabályozás terveinek vitájába roppant bele, s utódait is nemegyszer érték igaztalan vádak. Vásárhelyi terveit az akkori bizalmatlanság légkörében az olasz Paleocapával véleményeztették, jó évszázaddal később a Tisza-tavi fejlesztés felülvizsgálatával a megfellebbezhetetlen véleményű szovjet szakértőket bízták meg. Nem volt ez másként a közelmúltban sem, amikor a Duna vízgazdálkodási problémáinak tisztázására a döntéshozók a magyar mérnökökkel szemben holland szakértők véleményét kérték ki. A hazai vízgazdálkodás gondjainak megoldását tehát történelmünk minden fázisában végigkíséri egyfajta belső vita, aminek eldöntését általában külső „prófétáktól“ várjuk. Fel kell tennünk a kérdést: tanultunk-e valamit e jelenségek keletkezésének történetéből? Lehet-e tanulni a múlt hibáiból vízügyi problémáink megoldásának egyszerűbbé tétele érdekében? Hiszen, ahogy egykor a Tiszánál, majd utóbb a Tisza-tónál és a Dunánál is - sok-sok pénz felesleges elköltése után derült ki, hogy a magyar mérnök munkája volt a jó, vagy a jobb - évszázadok eltelte után úgy tűnik, még mindig a messziről jött mérnök a megbízható döntőbíró. Csak rajtunk múlik, élünk-e a múlt elemzésén alapuló tudással akkor, amikor a vízkárelhárítási feladatok ellátásának szervezeti kialakításáról folyik a vita. Vajon támaszkodhatunk-e a közel két évszázados magyar társulati mozgalom tapasztalataira? Arra a társulati rendszerre gondolok, amelyről tudott, hogy e szervezeti forma segítségével oly nagyságrendű ármentesítési és belvízrendezési feladatokat hajtottak végre a Kárpát-medencében, amekkorát sehol a világon másutt. Azt hiszem, hogy az imént feltett kérdésekre szomorúan válaszolhatom azt, hogy nem. Egyrészt nem építkeztünk eléggé a múltból, másrészt nem is lehetett a vízgazdálkodás terén a társadalmi önszerveződés és állami feladatellátás megosztását szerves fejlődésükben töretlenül végigvezetni. Nem lehetett, mert az apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre átörökített hagyományok, szokásjogok és kötelezettségek az 1940-es évtized második felétől megszakadtak. Csak a műszaki megoldásoknál vettük figyelembe az előzményeket, és a tradíciók is csak a szakmai tisztességben éltek tovább, amúgy egy emberöltőn át a korábbi szerep- és kötelezettségvállalástól eltérő vízgazdálkodást csináltunk. Meg kell jegyezni, nem eredménytelenül és nem sikerek nélkül! Ám a kétségkívül elért sikerek ellenére a beavatkozások anyagi fedezete - mint annyi más ígéretnél - itt sem volt hosszú távon megteremthető. A mindent állami feladatként felfogó konstrukció után ismét helyére kellett, illetve kell állítani az egészséges munka- és teherelosztást. Be kell látni, hogy a vízgazdálkodási feladatok elvégzésének is van egy érdekeltség szerinti megosztása. A vízgazdálkodási beavatkozásokból előnyöket élvezők illetve hátrányokat elszenvedők köre esetenként pontosan körülhatárolható, máskor viszont megszámlálhatatlanul sok állampolgárt, országrésznyi tömeget jelent. Tudomásul kell venni, hogy a vízgazdálkodási beavatkozások során szűk csoportérdekek nem helyezhetők előtérbe, s az előnyök-hátrányok elbírálása nem lehet minduntalan az állam igazságosztó feladata. De hogyan lehet a korábban az önálló döntéstől elzárt, az állami feladatellátás által elkényelmesített, és ezért a valóságos értékméréstől elszokott területhasználót a terhek - legalább részbeni - átvállalására késztetni, a természet által számára felkínált előnyöknek közösségi megosztására szorítani, ugyanakkor a feladatellátás elmulasztása utáni kárvallottság saját kárként való megélésére rádöbbenteni? Hogyan lehet az állami feladatok mértékét és területét úgy meghatározni, hogy az ország kiszolgáltatott helyzetű vízgazdálkodását is figyelembe véve, az állam feltétlenül elvégezze azt, amit az ország területi integritása, állampolgárainak fejlődési egyenlősége, az ország gazdaságának versenyképessége érdekében valóban meg kell tennie? Hogyan lehet a tenni akaró, a vízkárok elhárításában anyagi terhet is vállalókat államilag úgy támogatni, hogy az illeszkedjen a társadalom egészének fej-ló'déséhez? Hogyan lehet az állami szervezetet létszámban és felépítésben hatékonnyá, olcsóvá és mégis sikeressé tenni? Hogyan lehet megőrizni a közelmúlt eredményeit és ugyanakkor eltüntetni a közömbösségre, káros kényelemre, pazarló túlméretezésre, öngerjesztő beavatkozásra ösztönző konstrukciókat? Tanuljunk a múltból! Vegyük elő vízügyeink fejlődésének történelmi tapasztalatait és elemezzük azokat! Szembesüljünk a kényszerű kötelezettségek egyszer már elfogadott feltételeivel! Számoljunk le a vízgazdálkodás területén mindent piacosítani akaró, azaz az állam szerepét - költatu xi* 5
