Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 1. szám
SZÉCHENYI DEBRECENBEN A Magyar Hidrológiai Társaság Debreceni Területi Szervezete, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság, és a KEVIÉP Kft. az elmúlt év őszén Gróf Széchenyi István utolsó debreceni látogatása emlékére ünnepséget rendezett. A most 150 éve utoljára Debrecenben járt Széchenyinek Pesten kívül egyetlen magyarországi várossal sem volt olyan jelentős és hosszantartó kapcsolata, mint Debrecennel. Az alábbiakban áttekintjük e kapcsolat rövid történetét. A katonai szolgálat évei. Széchenyi 1820-23 között mint katona tartózkodott Debrecenben és környékén. Korábban szépen induló katonai karrierje hamar megrekedt. Az 1809-ben - alig 17 évesen - már főhadnagy, majd kiemelkedő jelentőségű, bár hőstettek után, több kitüntetéssel díszített huszártiszt 1813-ban első osztályú százados. Ettől kezdve azonban 13 éven át nem léptetik elő és sohasem kapta meg az őrnagyi rangot. Gyorsabb előléptetése érdekében kérte áthelyezését az 5. huszárezredtől a 4. - Debrecenben állomásozó - Hessen-Homburg huszárezredhez, melynek parancsnoka a vitéz Simonyi József óbester volt. Új állomáshelyére Törökszentmiklóson, Karcagon és Szoboszlón át 1820. július 24- én érkezett, s kisebb-nagyobb megszakításokkal itt tartózkodott 1823. október 6-ig. Százada ugyan Bihardiószegre volt kihelyezve, az ezred és dandár-parancsnokságra azonban Debrecenbe többször belovagolt. A tisztikarról hamar kialakult a véleménye: a dandárt vezénylő tábornokot kicsinyessége, tiszttársait pedig szolgalelkűségük miatt marasztalta el. Kevés győzelmi esélyt adott háború esetére ennek a hadseregnek, melynek vezérkara műveletlen, tisztikara fegyelmezetlen, s általában véve demoralizált. A legénységet azonban megkedvelte. A Nagyerdőben borral és szalonnával vendégelte meg őket, fesztelen viselkedésük pedig hazafias érzéseket váltott ki belőle. Az ezred parancsnokával, Simonyi óbesterrel előbb kedvező viszonyban volt, később azonban, egy - a tisztek közötti ellentétből származó - békítési kísérlete miatt ez a kapcsolat megromlott. Bár az összpontosított hadgyakorlatok, szabadságai és erdélyi útja többször is elszólította környékünkről, itt tartózkodása mégis emlékezetes maradt számára. Itt ismerkedett meg Báró Wesselényi Miklóssal, Debrecenben adta ki „Projektuma a Magyar Országon felállítandó lovas-pályázás törvényeinek“ című művét, hiszen ekkor már a lótenyésztés és a lóversenyzés meghonosítása különösen érdekelte, s ezzel kapcsolatos volt erdélyi útja is. Kétségtelen az is, hogy az Érmelléken, a Nyírségben, a Nagy-Kunságban és a Sárréteken tett táborozásai keltették fel benne a Tisza-völgy rendezésének gondolatát, látva nemcsak az elmaradottságot, hanem a szegénységet is, megismerve azokat a körülményeket, melyek az áldatlan vízviszonyok következtében a lakosságot pusztulással fenyegették. De megismerte az itt élő nemeseket és parasztokat is. Megrendítő szavakkal számol be „Napló“-jában a székelyhídi úriszéken 1820. december 24-én szerzett tapasztalatairól: „...Alig gondolkoznak ezek az emberek, s ha igen, akkor is csak magukra gondolnak - a parasztról teljesen megfeledkeznek, semmiség a szemükben. -..." írja többek között. Kétségtelen, hogy az itt szerzett élmények is késztették az évtized múlva a reformkort elindító politikai és gazdasági művei megírására. 1823. október 6-án ezrede galíciai hadgyakorlatra indult, s október 7-én Nánáson át Széchenyi is elhagyta egy időre Debrecent és környékét. Mivel előlépetésére ezt követően sem került sor, az 1825. évi országgyűlésen pedig súrlódás támadt közte és a hatalom között, 1826 február 15-én a katonai szolgálatból kilépett. A Tisza-völgy rendezése. Több Tisza-völgyi árvizet követően 1834- ben a Helytartótanács létrehozta a „Királyi Tiszai Térképészet“-et, mely Lányi Sámuel vezetésével megkezdte a szabályozásokat előkészítő felméréseket és a térképek készítését, Vásárhelyi Pál hajózási igazgató pedig 1845. június 8-ra elkészítette „Előleges javaslat“-át, mely a Tisza-Újlak és Tiszafüred közötti szakasz szabályozási és hajózási terveit tartalmazta. Lányi Sámuelnek a Tisza, Huszár Mátyásnak pedig a Körösök- Berettyó-Hortobágy völgyében végzett felméréseit összevetve megdöbbentő adatokat kaptak; a rendezésre váró területen ekkor még 20.000 m2-t fenyegetett árvíz, s ebből 5.000 km2-t állandóan víz borított! Elgondolkoztató adatok bizonyították azt is, hogy a török kiverését követő, békésnek tekinthető XVIII. században az ország lakossága megkétszereződött, a Tiszavölgyé pedig megtöbbszöröződött, de a századforduló után a szaporodás megállt, mert a Tisza-völgy eltartó képessége nem növekedett, s a terület telített lett. 22