Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 1. szám

1844-45-ben ismét olyan hatalmas árvíz pusztított a Tisza völgyében, mely az eddig közömbös lakosságot is felrázta fásultságából. A mindent elborító áradat tengerré változtatta az ártér jelentős részét, a vizek romboló erejének csak ideig-óráig tudott ellenállni néhány gyenge védtöltés. Hatalmas károk keletkeztek, a víz hónapokig kint maradt a területen, elvágva egymástól a településeket, de még a fő közlekedési utakon sem lehetett biztonságosan utazni. Ekkor már a kormány is belátta, hogy a szabályozást és ármentesítést nem lehet tovább halasztani, s eljött a beavatkozás utolsó órája. Ezért a Helytartótanácson belül létrehozták a „Közlekedési Bizottság“-ot, melynek elnökévé 1845. augusztus 16-án Széchenyit nevezték ki.

A kormány nem véletlenül nevezte ki Széchenyit erre a tisztségre. Nagyon jól tudták, hogyha ezt a feladatot Széchenyire bízzák, akkor ez a feladat el is lesz végezve. Másrészt az ellenzékkel szemben meg akarták nyerni maguknak. Széchenyi azonban a kormányhivatal elvállalása után is lelkében ugyanolyan nemzeti érzésű ellenzéki maradt, s amilyen fáradhatatlan energiával dolgozott tervei megvalósításán, ugyanolyan bátran szállt szembe a kormánnyal is, ha ezt szükségesnek érezte.

Széchenyi mérsékelt ellenzékisége miatt az 1840-es évek elején szembekerült Kossuthtal és a radikális ellenzékkel. Emiatt sokat vesztett korábbi népszerűségéből, amely a kormányhivatal elvállalása után tovább csökkent. Ellenzői utcára viszik az iránta érzett ellenszenvet, kocsiját sárral dobálják meg, a megyegyűlésen lepisszegik és a macskazenétől sem riadnak vissza.

Széchenyi azonban helyén marad, s élve a munkája iránt a Helytartótanácsnál mutatkozó bizalommal, azonnal munkához lát. Az érintett helyhatóságokhoz, városokhoz, birtokosokhoz levelet intéz, melyben értesíti őket, hogy társulatok szervezése érdekében tiszai útra indul. Széchenyi ugyanis nagyon jól tudta, hogy a Tisza-völgy rendezése csak egységes terv alapján, a kormány támogatásával, s az érdekeltek társulatba tömörülésével valósítható meg.

Az első tiszai út.

Széchenyi 1845. szeptember 27-én szervező útra indul, hogy az érintett törvényhatóságokat és birtokosokat a társulás eszméjének megnyerje. Útjára magával viszi Vásárhelyi Pált, hogy az általa készített szabályozási tervet az érdekeltekkel ismertesse. Szeptember 28-án már Egerben van, ahol az egyik leginkább érdekeltjével, az egri káptalan kanonokjával, Lévay Sándorral tárgyal. Másnap Zemplén megye küldöttségét fogadja, majd Sárospatakra és Sátoraljaújhelyre utazik. 30-án Ung, Szabolcs és Bereg vármegye küldöttsége tiszteleg nála, s megtartják a Tisza-szabályozás ügyében a megyei és hatósági megbízottakkal az első ülést.

Október 1-én Zéténybe, onnan Perbenyékre látogat Majláth kancellárhoz. Vele megy másnap Kisvárdára, közben a Tiszát „özönvíz előtti állapotában“ szemlélik. 2-án érkezik Vásárosnaményba Lónyay Györgyhöz, itt Ugocsa és Szatmár vármegye küldöttségével találkozik. Ugyanekkor megtartják a második ülést is, majd megtekintik a Szamos torkolatát. 4-én Nagy-Kállóba megy, ahonnan 5-én Kállay Ödönnel együtt utazik Debrecenbe, ahol nagy szeretettel fogadják. Debrecen már előző nap, - október 4-én - a város díszpolgárává választotta Széchenyit, s most népes küldöttség adja át az erről szóló oklevelet. Még aznap meglátogatja a Kollégiumot, s az emlékkönyvbe beírja jelmondattá vált sorait: „Magyar Ország rosszul volt, meglehetősen van, jobban lesz.“ A polgári kaszinó emlékkönyvébe pedig a következőket jegyzi be: „Azon nép, mely nemzetiségét hőn ápolva, egyesült erővel küzd előmeneteléért, előbb-utóbb homlokára tűzi a diadal repkényét.“ Talán ekkor már a szabályozás által termőfölddé vált Tisza-völgy képe jelent meg lelki szemei előtt, melyet aranykalászt ringató rónává tett az egy célért dolgozó magyar nép.

Október 8-án Böszörményen és Nánáson át Tisza-Dobra utazik, másnap reggel pedig a Dob határában levő urkomi magaslathoz. Itt kezdődik majd egy év múlva az a nagy munka, melytől az Alföld menekvését várja. A hatalmas feladatot itt, a helyszínen érzi át igazán, s aggódás szállja meg szívét: „Ó Istenem, nem vagyok-e bolond, gyenge, idegbomlott létemre ily nagyot merni.“

Még aznap összeül a nyílt ülés, melyen Széchenyi kifejtette a szabályozással kapcsolatos nézeteit, majd felolvastatta Vásárhelyi Pál tervét, hogy a gyűlés résztvevői megbízóiknak a szabályozás előzményeiről beszámolhassanak, „hogy aztán minden szükséges előkészületeket annak rendje és módja szerént elvégezve hova hamarább megkezdethessék a nagy munka, mely ha sikerül, előre ki nem számítható hasznot és díszt árasztand hazánk legeredetibb részén, mely munka szétoszolva azonban nem egyesült erővel is csak a legnagyobb állhatatottság hozzájárulásával felelhet meg a várakozásnak...“

Széchenyi tudta, hogy a megyegyűléseken minden a politika eszközévé válik, ezért nem kívánt beleszólást engedni a vármegyéknek a társulatok működésébe. Emiatt a társulatok határait is a „vizek constellációjának“ megfelelően javasolta kijelölni, s nem a megyék határai szerint. Beszéde olyan eredményes volt, hogy még ugyanezen a napon 33 küldött és birtokos írta alá a Tisza-Dobi társulat alapító szerződvényét. Debrecen város részéről Reviczky Menyhért polgármester és Kovács Lajos népszóló. Sokan aláírták Szabolcs megyéből és a Hajdú kerületből is, de Borsod és Bihar megyéből senki.

Széchenyi Tisza-Dobról 10-én a Kadarcshoz ment, innen Semsey Antal ötös fogattal vitte Illésy kunkapitánnyal együtt Madarasra. Fegyvemeken át estére Szolnokra érkezik, ahol díszebédek és vacsorák helyett macskazene fogadja. A szegényes kocsmában pedig mindenki maga fizeti fogyasztását. Mennyire más ez, mint a fényes debreceni fogadtatás! Az immár negyedik ülést azért másnap zavartalanul megtartották a városházán. Első szervezőútját Szentes és Hódmezővásárhely érintése után október 15-én Szegeden fejezte be, ahol az ötödik ülésen Szeged városán kívül Csongrád, Torontál és В ács megyék, az óbecsei és kikindai kerületek, Makó város és Algyő község küldöttsége vett részt.

Visszaérkezve Pestre írta meg „Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetően“ című röpiratát, melyet 1846. január elején ki is nyomatott, így a Tisza-völgyi társulatok január 20-án megkezdett alakuló nagygyűlésén a küldöttek már olvashatták.

Az első tiszai társulat - a Tisza-dobi - megalakulása impulzust adott további társulatok megalakulásának, s Széchenyi szervező munkájának eredményeként 1845 végére jóformán az egész Tisza-völgy le volt fedve társulatokkal. Elérkezett tehát az idő, hogy ezeket a társulatokat a cél egységes megvalósítása érdekében egy társulatba tömörítsék. 1846. január 26-án Pesten, a Köztelken tartott első, - alakuló - nagygyűlésen ez is megtörtént, a jelenlevő küldöttek megalakították a „Tiszavölgyi Társulat“-ot, melynek „Szerződvény“-ében kimondták, hogy akaratuk szerint rendezni kívánják a Tiszát, s annak mellékfolyóit.

A „Szerződvény“ aláírása után Széchenyi azonnal hozzákezdett a szükséges pénz előteremtéséhez, február 10-én beadvánnyal fordult a királyhoz, melynek eredményeként a szabályozási munkák megkezdéséhez a kormány az első két évre 50-50 ezer forintot, a további évekre pedig, - amíg a munkák tartanak - a só felemelt árából 100-100 ezer forintot ígért. Ezen kívül garanciát vállalt 400 ezer forint kölcsönre, melyet a társulat a Sina, Rothschild, Eskeles és Arnstein bankházaktól vett fel. A munkák beindításához tehát 550 ezer forint az első évre rendelkezésre állt.

Közben Vásárhelyi Pál az egész Tiszavölgyre vonatkozó tervet készítette, s 1846. március 25-én be is adta a Helytartótanácshoz. A tervnek a „Tiszavölgyi Társulat“ választmányi ülésén tartott tárgyalása közben azonban április 8-án rosszul lett, és még aznap éjjel elhunyt. A szabályozási terv véleményezésére ekkor Pietro Paleocapa velencei mérnököt kérték fel, akit Széchenyi következő tiszai útjára magával is vitt.

23