Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 1. szám

- A fertődi barokk víztoronyról -Furcsa dolgokat produkál az élet! Magam majd húsz éve vitatkozom már egy vezető mű­emlékes szakemberrel, aki - annak idején a műemlékhivatal Békés megyei területi fel­­ügyelőjeként - tervbe vette a gyulai vár egyko­ri történeti vízrendszerének rekonstrukcióját. Az elv kiváló: az épületek egykori funkcióját, értékét (pláne egy várét) a mai kor embere ak­kor értheti meg igazán, ha az egykori össze­függésekből, környezetből is „kap“ valamit. A gyulai vár, amely egykoron a Körösök végelát­hatatlan mocsarai között állt, s elsősorban ezek biztosítottak számára jó védelmet, mára szá­razra került, nyüzsgő város veszi körül, s bi­zony nehéz elképzelni, mitől volt ez az erődít­mény olyan értékes a török elleni védvonal­ban. Nehezen értette meg építész kollégám, hogy a történelmi hűséghez Gyula város kite­lepítése és elárasztása szinte a minimum, de hát kell-e folytassam? E lap olvasói közül szin­te mindenkinek megvannak a maga hasonló történetei. Az elv azonban akkor is jó! Csak szeren­csémnek mondhatom, hogy most, amikor fel­vetődött a magyarországi kastélyparkok sorsa, s végre az Eszterházyak fertődi otthona is re­mélhetően megújul-megszépül, az én egykori gyulai vitapartnerem is odakerült a munkák él­csapatába. Mint afféle rendes mérnökember, ő sem dobta sutba egykori szakmai elveit (ami­ből eleddig nem sokat tudhatott megvalósíta­ni), hanem most is keresi az érvényre juttatá­suk lehetőségét. A fertődi kastély és park erre kiváló terep, hiszen viszonylag izolált objek­tum, ráadásul állaga annyira leromlott az utób­bi évtizedekben, hogy szinte bármilyen be­avatkozás csak segíthet a mostani helyzeten. A mai Magyarország legnagyobb és talán legékesebb barokk műemlék-együttesének most induló rekonstrukciója az egykor volt ál­lapot lehetséges visszaállítását célozza meg, s ennek része a kastély kert 18. századi vízrend­szerének, szökőkútjainak helyreállítása is. An­nak idején egy-egy reprezentatív kert kialakí­tásához falvakat telepítettek ki és bontottak el, hogy a hatalmas távlatokat igénylő kertépítmé­nyeket, allékat, tavakat, szökőkutakat megépít­hessék. A rendszerint francia, vagy olasz kert­tervezők nem voltak szívbajosak, ha egy falu volt útban a földabroszon (de hát az egész kor­szak sem volt szívbajos). A fertődi kastély parkjában - hasonlóan a ma is pompás ver­­sailles-i, vagy schönbrunni társához, ha azok­tól lényegesen kisebb méretekben is - termé­szetesen minden megvolt, ami szíve vágya le­hetett az ott lakó hercegi családnak. A víz iránti igény a kastélyokban ekkor még csupán a kert és a konyha vízellátására szorít­kozott, s fel sem merült, hogy a lakórészekben is szükség lehet rá. Fürdőszobáik nem voltak, vizet nem ittak, s hordozható vécékre ültek. A kert azonban, mint a társasági élet reprezenta­tív színtere díszítményeket kívánt, köztük szö­kőkutakat. A szökőkutak pedig víznyomást, amit akkor még - gőzgép híján - nem tudtak ál­landó nyomással biztosítani. A vízemelés nem volt már újdonság a 18. században Magyarországon sem. Az első biz­tosan létező ilyen vízszerkezeteket már a 15. századból ismerjük, Pozsonyból, Esztergom­ból, Budáról. Európa híres bányászai iskolájá­ban, a Selmecbányái akadémián nagy magas­ságú vízemelést tanítottak, tehették, mert a vá­ros bányáiból csak víztelenítéssel tudták az ér­cet felszínre hozni. A módszer azonban az ókor óta alig változott: emberi, vagy állati erő kellett a cél eléréséhez, szerencsésebb esetben a szél, vagy a víz energiáját fogták igába. Nem volt hát egyáltalában probléma, hogy sík tere­pen is biztosítható legyen a vízmagasság a szö­kőkutak vidám csobogásához. Csupán vízeme­lő szerkezet és magasban lévő víztartó (vízto­rony) kellett hozzá. Fertődön nincs meg a barokk víztorony, de nagy valószínűséggel tudjuk, hogy volt. Nin­csenek meg a tervei, de ma már sejtjük, milyen lehetett a szerkezet. A kutatás, amit az utóbbi fél évben végeztünk, az eddigi sejtések és állí­tások tisztázására és a szigorúan vízszerkezeti (és semmiképpen sem pl. kertépítészeti) ele­mek rekonstrukciójának elvi tisztázására irá­nyult. Kiindulási pontunk az volt, hogy a kastély­nak és kertjének egy kb. a 18. század második harmadából származó madártávlati képén egy nyolcszög alaprajzú, a környező fák fölé emel­kedő épület látható, amit víztoronynak is ne­veznek. Idővel az addig szabadon álló torony mellé kétoldalt narancsház és színház került, még szintén a 18. században, majd megépült az ún. kiskastély is, amely a hármas építményt belső udvarossá fogta össze. A barokk vízto­rony azután a 19. század második felében tűnt el a színről: lebontják, hiszen a kastély olyan vezetékes vízellátó rendszert kapott, amellyel víznyomás elvén működő liftet járattak (azóta már a második, bár mai napig álló víztorony is kikerült a hálózatból). A barokk kastély re­konstrukciója most megengedi az egykorú víz­torony és emelőszerkezet visszaállítását, hi­szen semmi sincs a helyén (tehát rombolni nem kell) és egy ilyen masina még látványos­sá is lehet. Az 1997-re tervezett fertődi ásatások és fal­kutatások elmaradtak, így csak a magunk cse­kély lehetőségeivel vizsgálhattuk meg a hely­színt, még e levéltári munka előtt. A falrepedé­sekből és csatlakozásokból szinte egyértelmű­en látszik, hogyan állt előbb egyedül, majd jobbról-balról közrefogva a vízház. Alaprajzi befoglaló méretét (amelybe a nyolcszögalap­rajz beszerkeszthető) az első szemlén kb. 10 méteresnek (31 lábnyinak) számítottuk, de mi­vel nem tudtunk semmi pontosat a hozzáépítés mikéntjéről, ezt nem állíthattuk határozottan. A Magyar Országos Levéltár Eszterházy­­levéltára sajnos rettenetesen hiányos. Mintha csak a kastély sorsa rímelne az egykori iratok­ra és tervekre. Ennek magyarázata nem csak az, ami más esetben, azaz, hogy a háborúk, meg a kifosztás, hanem az is, hogy ezt a gyö-A meg nem valósult neoreneszánsz víztorony tervrajza a vízleemelő szerkezetnek ter­vezett szélmalommal 18

Next

/
Thumbnails
Contents