Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 5. szám
cégessé, amelyeket elsősorban a vizek uralma alól felszabadítandó árterekből kívántak birtokosaik művelhetőkké tenni. A királyi udvar által is szorgalmazott vízszabályozási munkák élére egy-egy kiemelkedő képességű arisztokrata földesurat állíttatott a helytartótanács. A Tisza vidéken megindult vízi munkák sikere azonban pénzhiány, más esetekben műszaki nehézségek miatt nem bizonyult tartósnak. Többször előfordult, hogy az elvégzett építkezéseknél csupán a helyi érdekekre voltak tekintettel, így nemegyszer éppen a szomszédos vagy túlparti birtokosoknak okoztak vele károkat. Az érdekeltekben előbb-utóbb gyökeret vert az a felismerés, hogy a területen minden vízi munka sikere a fő befogadó folyó, a Tisza átfogó szabályozásától függ. A magyarországi folyók átfogó szabályozásához első és legfontosabb feladatként az adott vízfolyásról és annak árterületéről kellett megbízható térképet készíteni. A vízrajzi felmérési munkák a XIX. század első évtizedeiben kezdődtek meg. A Tisza „mappációjára” 1834-1845 között került sor. A Felső-Tisza vidékén ebben az időszakban súlyos árvizek pusztítottak. A mindent elborító áradat tengerré változtatta az Alföld kétharmadát, a vizek romboló erejének csak rövid ideig tudott ellenállni néhány védtöltés. A települések hónapokon keresztül el voltak zárva egymástól, az utakon csónakkal közlekedtek. Ez a tarthatatlan helyzet nem felelt meg sem az államhatalom, sem pedig a birtokos nemesség érdekeinek, így a kormányzat gróf Széchenyi Istvánt kinevezte a Tisza-szabályozás királyi biztosává. Az ő fáradozásainak eredményeképpen 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat, amely a folyó hosszában addig életre hívott 13 ármentesítő társulat munkáját fogta össze. A folyó mederátvágásokkal és töltésekkel történő szabályozási munkájának költségeit megosztották az államkincstár és az egyes ármentesítő társulatokba tömörült birtokosok között. A töltések megépítése révén újabb termőterületekhez jutó birtokosok vállalták a töltésépítés költségeit, míg a víziközlekedést elősegítő (és meggyorsító) mederszabályozáshoz az állam biztosította a megfelelő anyagi forrásokat. A munkálatok tervkoncepcióját a magyarországi folyók felmérésében kiemelkedő szerepet játszó mérnök, Vásárhelyi Pál készítette el. Mivel Vásárhelyi még a munkák megkezdése előtt váratlanul meghalt, és hasonló nagyszabású feladattal kapcsolatban akkoriban Európa-szerte nem volt még elégséges műszaki tapasztalat, - Vásárhelyi koncepcióját Pietro Paleocapa velencei építési igazgatóval vizsgáltatták felül. Vásárhelyi az igen kanyargós és lassú folyású Tiszát közel száz átvágással kívánta megrövidíteni, hogy ezzel az árvizek lefolyását felgyorsítsa, ugyanakkor a töltéseket úgy akarta vezetni, hogy azok a folyó mederalakulásába is jelentős befolyással bírjanak. Paleocapa ezzel szemben jóval kevesebb átvágást javasolt végrehajtani, s a folyótól távolabb eső töltésekkel a Tisza árvizét lassabban vezette volna le. Noha az 1840-es években a két elképzelés hívei között kemény vita zajlott, az nem volt kérdéses, hogy a Tisza-szabályozás a magyar Alföld gazdasági fellendítéséhez elengedhetetlenül szükséges. A Tiszán levonuló árvizek bebizonyították, hogy a folyó völgyét egymástól független, lokális védművekkel nem lehet ármentesíteni. A reformkor egyik nagy felismerése, hogy csak az egész Alföldre (tehát a Tisza mellékfolyóinak árterületére is) kiteijedő vízszabályozás lehet sikeres. Széchenyi Istvánnak és munkatársainak örök időre szóló érdeme - a többi mellett hogy belekezdtek ebbe az ember feletti munkába. Ópusztaszer térsége a 36. percsorai belvízrendszer percsorai belvízöblözetéhez tartozik, belvizeit közvetlenül (gravitációsan), vagy a Levelényi szivattyútelepen keresztül lehet a Tiszába vezetni. Az ópusztaszeri emlékparkban felépített gátőrtelep a szegedi Móra Ferenc Múzeum iratanyagából kikerült, 1892. évben készült eredeti tervek alapján készült. Az árvízvédelmi töltések mentett oldala mellé épített gátőrházak körül a falusi parasztgazdaság megszokott épületei (istállók, ólak, terménytárolók, kocsiszín) sorakoztak, kiegészítve az ármentesítő társulat védelmi eszközeit őrző szertárral. A gátőr fizetését - a vasúti őrházak baktereiéhez hasonlóan - az őrház körül művelt földecske, és a kötelező gátkaszálásból származó széna eladásának jövedelme egészítette ki. Családjuk - a családfő vízügyi szolgálata mellett - környezetük megszokott kisparaszti életét élte. A gátőrtelep lakóépületében a gátőrök életmódját bemutató kiállítás látható a középső szobában. A jobb oldali helység az ún. tiszti szoba, amit ma a gátőr irodájának neveznénk, árvédekezéskor pedig ez volt a védelmet irányító mérnök főhadiszállása. A bal oldali teremben a Tisza-völgy vízrendezésének történetével ismerkedhet meg a látogató. A telephez tartozó melléképületben van a raktár, ahol ma is az eredeti, „készenléti” állapotban tárolják azokat az eszközöket, amelyeket az árvédekezéskor a gáton használnak. Bármely pillanatban felhasználható állapotban kell lennie itt pl. a gát víz felőli oldalát támadó hullámveréstől megvédő anyagoknak, a nyúlgátak magasításához szükséges homokzsákok ezreinek és az éjszakai védekezéskor nélkülözhetetlen fáklyáknak is. A védekezési készletek állapotáért a gátőr felelt, az anyagok és szerszámok minőségét évente kétszer, tavasszal és ősszel ellenőrizték. Ebben az épületben helyezik el a szakemberek a vízi történeti kiállítás legújabb részét, a terület árvizeit és árvédekezését bemutató makettet. Károlyi Judit 11
