Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 5. szám
Az időnként roppant vízbőséggel, máskor pedig kitartó szárazsággal küzdő Kárpát-medence vízi világát a történelem folyamán két nagy folyó, a Duna és a Tisza vízrendszere határozta meg. A legnagyobb gondokat évszázadokon át a Tisza okozta. Nagy esésű, hegyvidéki szakaszát elhagyva hazánk területén saját hordalékkúpjában kanyarogva alakítgatta medrét. A Tisza és mellékfolyóinak árvizei a magyar Alföld szinte lefolyástalan területén az elmúlt századokban kiterjedt vidékeket (hazánk akkori területének mintegy egyötödét) tartottak időszakosan, vagy állandóan víz alatt, jelentősen befolyásolva ezzel az itt élő emberek életét. A Tisza völgye igazi vadvízországnak számított. Ennek ellenére már a népvándorlás korában is lakott volt, hiszen a folyókkal szabdalt, mocsaras, ingoványos területek elegendő védelmet biztosítottak a lakosságnak bármiféle külső támadással szemben. Települések főleg az ármentes szinteken jöttek létre, de még itt is úgy védekeztek a váratlan vizek ellen, hogy töltést emeltek. A Tisza, de főképpen mellékfolyóinak mentében egymást érték az ilyen erődítmények. Ezeket a földvárakat azonban elsősorban nem az ellenség támadása ellen emelték, hanem árvédelmi célokból, ezért e földműveket tekinthetjük az első árvízvédelmi létesítményeknek. A tatárjárás után megindultak azok a vízi munkák is, amelyek nem csupán a települések, hanem már a megművelt föld védelmét is szolgálták. Mivel földművelésre csak a víz által kevésbé fenyegetett részeken volt mód, elkezdtek vízelvezető árkokat ásni. A lakosság nagy része a vízjárta területeken állattartással és halászattal foglalkozott. Az alföldi folyók halbősége közmondásos volt. Egy középkori krónikaíró szerint (némi túlzással) a Tisza kétharmada víz, egyharmada pedig hal volt abban a korban. Ahol a Tisza árvizei időről-időre kitörtek a mederből, azokon a helyeken alakultak ki a folyó természetes „túlfolyói”, a fokok. Az árhullám apadásával ugyanezen a helyen folyt vissza a kiáradt vízmennyiség még megmaradó része az áradáskor kisodort halakkal együtt. Ezeket a fokokat azután a tiszai halászok apadáskor elrekesztették, s a bőséges halzsákmányt kifogták. A fokokat bizonyos területeken a rétek öntözésére, malmok hajtására is igénybe vették. A lefolyástalan területekre kizúduló víz nagy kiterjedésű mocsarakat táplált, amelyek a fertőző betegségek melegágyai is voltak, s nem kímélték sem az ott lakókat, sem pedig az idegen katonákat. Az oszmán birodalom XVI. századi terjeszkedése a Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság felbomlását hozta magával és másfél évszázadon át meg-megújuló háborúk színterévé tette a Tisza völgyét. A vízi építmények karbantartásával, fenntartásával senki nem törődött, így a vízzel borított terület nagyobb lett, mint korábban bármikor, a táj elnéptelenedett, elvadult. A török hódoltság megszűnése után egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a gazdasági élet és a társadalom fejlődése kiheverje az őt ért korábbi háborús csapásokat. A magyar királyi címet megöröklő Habsburg uralkodók által a XVIII. században szorgalmazott betelepítéseknek is köszönhetően a Tisza-völgy lakossága megkétszereződött. A politikai viszonyok pacifikálása után az elvadult természet rendezését kellett mielőbb végrehajtani, mivel a délvidéki vizenyős területeken letelepített német parasztok első hullámát különféle veszedelmes ragályok kipusztították. A Kárpát-medencében a XVIII. század viszonylag békés korszakot jelentett, amelyben a mezőgazdaság lassú fejlődésnek indult, s megkezdődött a mezőgazdasági árutermelés folyamata is. A századvég európai háborúi által keltett mezőgazdasági kereslet újabb termőterületek kihasítását tette szük-Amíg a korábbi területi viszonyok között egyegy aszályosabb év alföldi terméskiesését a délvidéki erdélyi tájegységek egyenletesebb és biztosabb hozamai kiegyenlíthették, addig az új határok között egyáltalán nem volt közömbös, milyen gondokkal küzd a mezőgazdasági termelés az alföldi régióban. Századunk 20-as, 30-as éveinek gyakran aszályt okozó időjárása komoly nyomást jelentett a mindenkori kormányzatra, hogy az Alföld, de különösen a Tiszántúl (a folyótól keletre húzódó vidékek) vízhiányán segítsen. Az 1937-ben megszavazott öntözési törvény lényeges változások feltételeit alapozta meg. Az állam vállalta, hogy nemcsak az öntözővíz duzzasztásához és elvezetéséhez szükséges tiszai műtárgyakat építi meg közköltségen, hanem magát az öntözésre alkalmas vizet is mérsékelt díjszabással szolgáltatja az érdekelt gazdáknak. A kisebb öntözőrendszereket még a második világháború előtt és alatt megépítették, de a nagy duzzasztóművek (Tiszalök, Kisköre) már a század második felében létesültek. A szabályozás „új Tiszát” teremtett, a folyó 453 km-rel vagyis 37%-kal rövidült meg. Az ármentesítő töltések védelmében több mint 25 000 km2 nagyságú árterület vált alkalmassá a szántóföldi művelésre. A munkák következtében megszűnt az árterek és a korábban is ármentes szintek különbsége, a szántóföldi termelés kiegyensúlyozottabbá vált. Jelentős fejlődésnek indult az adott országrészben a közlekedés is. Az egykori mocsaras, vízzel borított területeken kiépülhettek a vasútvonalak, olyan régiókat kötve ezzel össze, amelyek gazdasági és kulturális téren egymással évszázadokon át csak nehezen tudtak kapcsolatba kerülni. Sok árvízzel sújtott egykori Tisza-völgy már csak nyomokban maradt meg a mai tájképben. A kialakított árvédelmi rendszer közel 2940 km töltéssel védi a folyó melletti területeket. A fővédvonalakon századunkban mindössze kétszer (utoljára 1947 szilveszterén) történt töltésszakadás annak ellenére, hogy az eddigi legnagyobb árvízi esemény 1970-ben következett be. Az eredmények arra is intik az utókort, hogy soha ne legyen rest árvédelmi rendszerét fejleszteni, mert kivételes árvizek mindaddig lehetségesek, míg a víz természetes körforgása meg nem szűnik. Ópusztaszer (1970-es évekig Sövényháza néven szerepelt) és környéke Duna-Tisza közi hátság keleti peremének és a Tisza jobb parti árterületének határán helyezkedik el. Magasabb fekvésű részei kiemelkednek az árterületből, alacsonyabb részei egykor vízjárta területek voltak. A Tisza jobb parti árvédelmi töltéseket itt is a XIX. század első felében kezdték kiépíteni, kezdetben széttagoltan és szakszerűség nélkül. A Széchenyi István által meghirdetett Tisza-szabályozási koncepciónak megfelelően a szükségessé váló töltésépítési munkák végrehajtására és az árvédekezés megszervezésére az érdekeltek (Csongrád megye, Szeged város, a Pallavicini hitbizomány, stb.) részvételével ármentesítő társulatokat szerveztek. A vízi társulatok működésére - a megalakulás utáni első időszakban - az érdekeltekre kirótt anyagi hozzájárulás mértéke, valamint a megvédendő területek fontossági sorrendjének meghatározása feletti viták voltak jellemzőek. Az egyetértés hiánya csökkentette a hatékonyságot és a társulatok gyakori átszervezését eredményezte. A térségben 1855-től a Percsora- Szegedi Armentesítő Társulat működött, majd az 1879. évi árvízi katasztrófát követő többszöri átszervezés nyomán 1888-tól a Csongrád-Sövényházi Társulathoz tartozott. Ez a társulat alakította ki saját területén az egységes tiszai árvédelmi töltésrendszerbe illeszkedő védtöltés-szakaszt és folytatott azon sikeres árvédekezést egészen az 1948-ban bekövetkezett államosításáig. Az ármentesítési problémák rendezését követően, azzal szinte egyidejűleg, a belvízi elöntések elleni védekezés került előtérbe az itt működő vízi társulatok tevékenységénél. Ennek során a terep mélyvonulatait fokozatosan belvízelvezető csatornákká alakították, ezekre vízkormányozó műtárgyakat építettek. Az így összegyűjtött felesleges vizek nagyobb csatornákba kerülnek, majd azokból vagy közvetlenül, vagy - a befogadó magas vízállása esetén - szivattyúzással jutnak a befogadó folyóba. 10
