Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 5. szám
Ópusztaszeren a Nemzeti Történeti Emlékparkban két honfoglalásra is emlékezünk. A magyarság több mint 1100 éve történt bejövetelére és a „második honfoglalás”-nak nevezett Tisza-szabályozásra. Az első mederátvágáshoz 1846-ban Tiszadobnál fogtak hozzá, és a nagyszabású munka 150 éves évfordulójának tiszteletére az emlékparkban egy XIX. századi gátőrház mását építették fel, ahol jelenleg a vízi történeti kiállítás látható. A több mint fél évszázadig tartó munkát 1846 augusztusában a tiszadobi átvágással kezdték meg és lényegében a Vásárhelyi-féle elképzeléseknek megfelelően folytatták. A szabadságharc alatt szünetelő munkálatok miatt még nem összefüggő gátrendszer számos esetben esett áldozatul az építés közben bekövetkezett árvizeknek. A század 60-as éveiben sújtotta az Alföldet az évszázad legnagyobb aszálykatasztrófája, amelynek kialakulását az elkeseredett nép a Tisza-szabályozás következtében lecsökkent szabad vízfelületek hiányának tulajdonította. Noha ezt a hiedelmet a tudósok később kategorikusan cáfolták, az aszályok sora ráirányította a figyelmet az alföldi vidékek öntözésének elkerülhetetlenségére. A szabályozási ügyekben a kormányzatot gyökeres cselekvésre csak az 1879-ben bekövetkezett szegedi árvíz kényszerítette. Az árvíznek másfélszáz halálos áldozata volt, s az Alföld legvirágzóbb városának jelentős része elpusztult. Az egész addig végzett munka felülvizsgálatát rendelték el. A szabályozás műszaki elvein nem változtattak, de jelentősen növelték a munkák feletti állami ellenőrzést. A Tisza-szabályozás korrekciójában és befejezésében jelentős szerepe volt az állami vízügyi szolgálat egyik kimagasló alakjának, Kvassay Jenőnek. Kvassay az 1880-as években végzett felmérések alapján megállapította, hogy a tiszai átvágások jelentős része nem vált még anyamederré, tehát a szabályozás folytatására komoly állami beruházások szükségesek. Az általa kezdeményezett és a parlament által elfogadott 12 éves programra egy összegben hagyták jóvá a költségeket, s a következetesen végzett meder- és hullámtér-fejlesztési munkák végeztével 1905-ben jelenthették ki, hogy a Tiszának az 1850-es években megbolygatott egyensúlyi állapota nagyjából ismét normális helyzetbe jutott. A Tisza árvízi szabályozása ezzel befejeződött. Megjelent a Tájak - korok - múzeumok Kiskönyvtára 560. füzeteként 1998-ban.A szép kiállítású, gazdagon illusztrált kiadvány kapható a kiállítás helyszínén A társulatok által, a folyók menti árterületek védelmére emelt töltések mindenkori állapota alapvetően meghatározta - és meghatározza ma is - az árvédekezés sikerét. A töltések rendszeres megfigyelése és gondozása kezdettől fogva a gátőrök feladata. Ide tartozik a gát védelméhez szükséges anyagok rendben tartása, a töltés oldalak kaszálása, szolgálati napló vezetése, vagyis a gát teljes hosszának végigjárásakor észlelt események feljegyzése, a helyi vízmércék leolvasása. A társulati mérnökök gátőrnek olyan írni-olvasni tudó, műszaki érzékkel is rendelkező embereket kerestek, akiknek személyes érintettségét az is fokozta, hogy családjukkal együtt a gát mentett oldalán épült gátőrházban éltek. A gátőr a környező falvak társadalmában tekintélyes embernek számított, a vizekkel kapcsolatos műszaki kérdésekben az egyszerű parasztemberek között ő volt a közvetlen hírforrás. Az árvédelmi gátak megépítésével új, korábban nem ismert sajátos feladat is jelentkezett. A töltések, miközben védték a területet az elöntésektől, megakadályozták a gátak mögött felgyülemlett belvizek levezetését. A belvízborítás okozta károk - kedvezőtlen időjárási viszonyok között - alkalmanként a korábbi árvizek pusztításait is felülmúlhatták. A belvízcsatornák, valamint a befogadó folyóknál szükségessé váló szivattyútelepek megépítése a XX. század első felének egyik legfontosabb vízgazdálkodási feladata volt. Az első világháborút követő területi veszteségek Magyarországot alvízi országgá tették. 9
