Víztükör, 1997 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám
Ennyi az egész, szép volti Búcsú Szabó Gyulától 1997. augusztus 25-én Budapesten a Szent Gellért Plébánia urnatemetőjében helyezték örök nyugalomra Szabó Gyulának, a vízügyi szolgálat egyik “régi harcosának” hamvait. Az urna elhelyezésénél a család, a munkatársak, a barátok és a vízügyi szolgálat nevében Csontos László a VITUKI nyugdíjas munkatársa, az elhunyt régi igaz barátja búcsúzott. Szabó Gyulával egy kiváló nyomdász és műszaki szerkesztő, egy értékes és végtelenül szerény ember távozott sorainkból, aki 60 évet dolgozott a nyomdászatban, ebből 34 évig - váratlanul bekövetkezett haláláig - vízügyi szolgálatban tevékenykedett. Súlyos betegsége ellenére még Fótról is rendszeresen kijárt Budafokra a “hobby-kertjébe”, ahol augusztus 5-én - 75 éves korában - nem sokkal a harmadik szívinfarktusa után, csendben elaludt hétvégi házában.... Halála napjáig igen tevékeny volt. Hallatlanul nagy lelkierővel, önfegyelemmel és csendben viselte életének utolsó nehéz éveit. Munkájában rendkívül szigorú követelményeket állított saját maga és munkatársai elé: a tudás, a munka szeretete, a fegyelem, a pontosság és a korrekt emberi magatartás voltak mércéjének alapegységei. Rövid életrajzának bemutatására idézzünk a “Vízgazdálkodási Társulatok Tanácsadója” c. lap 3. számában (melynek szerkesztésében még részt vett, de megjelenését már nem élhette meg) “60 év a nyomdászatban címen - csak többszöri felkérésre - összeállított szakmai önéletrajzi írásából. A szomorú és fájdalmas búcsút hogyan is lehetne könnyebbé tenni és méltóképpen elköszönni Szabó Gyulától, minthogy idézzük Csontos Lászlónak a búcsúztatáskor elhangzott meleghangú szavait: “Mélységes fájdalommal és megdöbbenve vettük a hírt, mely tudomásunkra adta, hogy Szabó Gyulának a szorgalmas férjnek, családfőnek, nagyapának, ismerősöknek, nekünk munkatársunknak, az igazszívűjó barátnak, jóságos szíve megszűnt dobogni, örökre távozott közülünk! A család, mi barátok, munkatársak és ismerősök megrendült szívvel és fájdalommal jöttünk el most, hogy végső búcsút vegyünk attól, akit szívből szerettünk, tiszteltünk és becsültünk. A búcsú mindig fájdalmas pillanat - különösen fájdalmas akkor, ha tudjuk, hogy akitől búcsúzunk - nem látjuk többé körünkben. Fájdalmas a pillanat akkor is, ha tudomásul veszszük a természet és az élet írott és íratlan törvényeit: születtünk, éltünk és magunkban hordjuk a halált minden percben. Bármennyire is fáj ez a végső búcsú, tudomásul kell vennünk: születtünk és éltünk, de el is kell hagynunk ezt a földi életet. Búcsúzni jöttünk! Búcsúzni szeretett családod nevében, melynek éltetője és tölgyfája voltál. Búcsúzni a vízügyi szolgálat dolgozói, volt munkatársaidnak nevében, akikkel mindenkor bensőséges viszonyban voltál. Búcsúzom én is, akivel közel két évtizeden át dolgoztál. Köszönöm Neked jóságodat, mindenkori figyelmességedet, emberi magatartásodat. Dominus te cum! Pax te cum! Nyugodjál békében!” A nyomdászat és a vízügyi szolgálat iránti lelkesedését és szeretetét, kedves emlékét nem csak a családja, a barátai, a tisztelői és munkatársai őrzik meg kegyelettel, hanem a vízügy nagy családja is... Dr. Koltay József Utóirat: A VÍZTÜKÖR szerkesztősége ennek az írásnak a közlésével emlékezik a jogelőd “Magyar Vízgazdálkodás" c. lap technikai szerkesztőjére, későbbi kiadójára. "Születtem 1922-ben. 20 éves koromig Nagyatádon nevelkedtem. Itt végeztem az általános és polgári iskolát. Vágyam az volt, hogy tanító lehessek. Kérvényeztem az akkori hercegprímásnál egyházi tanítóképzőbe tandíjmentes felvételemet. Elutasították... 1937-ben felvettek ipari tanulónak. Segédvizsgát 1941- ben Kaposváron tettem, kitűnő eredménnyel. Természetesen nem csak a nyomda volt a világon. 17 éves koromtól a város csapatában fociztam és két évig versenyszerűen birkóztam is. (A későbbiekben mint labdarúgó játékvezető tevékenykedett.) (a sie nő) 1962-ben megkerestek a VITUKI-tól, hogy a létesítendő nyomdájuknál vállaljak üzemvezetői állást. Megegyeztünk és 1963. január l-jével áthelyezéssel a VITUKI-lioz kerültem. Három év alatt 5 új géppel modernizáltuk az üzemet, amihez dr. Stelczer Károly igazgató minden segítséget megadott. A 8 fős üzem 22 főre nőtt. (A nyomda vezetője Névai József volt.) (a szerző) 1966- ban kineveztek nyomdavezetőnek. 1966-ban ugyanis a vízügyi nyomdát és a könyvtárat “kiemelték ” a VITUKI szervezetéből és VIZDOK néven új költségvetési intézményként üzemelt tovább. Dégen Imre az OVF akkori államtitkára a nyomta további fejlesztését fontosnak tartotta, és anyagilag is támogatta. Az OVF szakkönyvei előállításánál olyan kiváló vízügyi szakemberekkel dolgoztam együtt, mint dr. Krempels Tibor, dr. Nagy László és dr. Dávid László. 1967- 1983. időszakban a “Magyar Vízgazdálkodás” c. lap műszaki szerkesztője lettem. 1980 körül úgy bővült a nyomda kapacitása, hogy a vízügyi ágazat azt saját munkákkal nem tudta kitölteni, ezért 40 %-ban külső megrendelőknek dolgoztunk. A nyomda létszáma 50 fő körül mozgott kiváló képzettségű szakmunkásokkal. Munkám ekkor elég nagyfokú idegi megtermelést is jelentett. Eredmnye: 1979-ben az első infarktus, 1983-ban a második infarktus. 1982. december l-jével nyugdíjba mentem. Vágyam az volt, hogy legalább 10 évet éljek nyugdíjban. Teljesült! Nyugdíjas koromban 1983-ban lettem a “Vízgazdálkodási Társulatok Tanács-adója” c. lapnak műszaki szerkesztője, amit a mai napig művelek. A jelen munkatársaim érdemen felül tisztelnek.... Szerencsés embernek érzem magam, mert egy életen át azt csináltam, amit szerettem! A hosszú pályám alatt voltam: Kiváló dolgozó, Vízügy Kiváló dolgozója (1970), kaptam Munka Érdemrend ezüst fokozat kitüntetést (1975-ben és 1980-ban) és Széchenyi István ezüst emlékérmet (1991-ben). (A kitüntetéseinél azonban mindig jobban értékelte - különösen a nyugdíjas éveiben, - hogy a vízügyi lapok korábbi főszerkesztői, szerkesztői - dr. László Ferenc, Kása Csaba, Szokács László, Benesóczky József, Áll Lajos, dr. Koltai József és Tóth Ernőné is kellően értékelték, elismerték színvonalas és fáradságos munkáját.) (a szerw) Ennyi az egész, szép volt!'' 17
