Víztükör, 1996 (36. évfolyam, 1-6. szám)

1996 / 6. szám

SECTIO D ANUB II

Tempore deprejftonis Aquarum, ut clari patefiat Jlaiut uni tu ‘Pahutis feri fine Aq'uis.

A. Потоп Danubii in magnJ txcrefrentii

B. Elcvatio amborum Riparum, jicmpe uniói pcn« vivum dectirfus Flumi-nil) aheriia habenta PaJudcm, quxcam fepint a Danubio.

C. Aititudo Aquarum Danubii tempore ip&rum «kpreflionü.

D. Axundin« paluftrea in Solo, quod primiim exficratur.

Ii. Foramina Canerorum.

F. Terra nigra fa: tick-G. Terra стсаееа mollis (per qmm tranftünt Aqu* td Danubium per Jacrimationes, Be

II. Canales difloi Foeh.

L Notandum cd pari modo eas lacrimationes fieri per pkmties ad rcplcndas Palnda in ii* exiftentes.

I» Terra’eerulca bumida, per quam tranfit alter Kt Qnalis major, qui dtfluit а lacu N..

N. Lacus.

Si aqua Danubii dcerefccrct plulquam fir altitudo C, denuo alter canali* Foch icret, te fic uique td finem profundiratis beüa, magnaque copia Pifdum perim um univcriÜi acris infeftionc.

L. F. Marsiglinak a mocsarak és a folyók kapcsolatát valamint a fokok keletekezésének folyamatát bemutató ábrája

tulni, köveit széthordták, a Mikovinyféle mocsár-lecsapolási tervben pedig “Der grosse Damm”-nak nevezett, római úttöltést - ez most a 100-as közút alatt futhat-, a középkorban a vizek visszatartására használták és az almásiak is és a szőnyiek is egy-egy malmot építettek rá. Ennek következménye képpen jöhetett aztán létre az a hatalmas mocsár, melynek lecsapolásával a Kamara és Eszterházy József Mikoviny Sámuelt bízta meg, aki 1747-48-ban ott, ahol korábban a malmok duzzasztó zsilipjei voltak, áttörte a töltést, és Naszálytól indítva egy lecsapoló csatornát ásatott a Dunáig. (Hidrológiai Közlöny, 1995/5.289-294.0.)

Árvédelmi művek voltak-e a Kárpát-medencében található sáncok?

Ezt az abszurdnak tűnő kérdést napjainkban nemcsak feltette, hanem igennel válaszolt rá az egyik, а XIX. századi vízszabályozásokat helytelenítő cikkíró. Hipotézisét több előadásban és “tudományos” cikkben is népszerűsítette, ezért pár szóval foglalkozunk vele.

A római sáncokat ugyanis, melyekből maga L.F. Marsigli is többet feltüntet térképein, árvédelmi műveknek tekinti. Közülük legismertebb a “Csörsz árka”. Mi itt példaként a Titel előtt húzódó sáncot említjük. Marsigli ábrájáról jól leolvasható, hogy ennek a sáncnak az árvédelmi szerepe teljesen kizárt, hiszen akár a Tisza, akár a Duna árvizét ha tekintjük, úgy kerülte azt meg, ahogy akarta. Másrészt éppen a titeli magaslat volt az, mely stratégiailag mindig is fontos szerepet játszott, azt pedig a vizektől az Alföld felől miért kellett volna védeni? Ugyanez elmondható azonban a

Csörsz árkáról és a többiről is. Pozíciójuk kizárja, hogy erre a szerepre szánták volna őket.

Fokok, mint mesterséges árvédelmi művek?

Régi vízfolyásainkat és vízrajzi viszonyainkat előtte még senki sem térképezte fel olyan gonddal, mint L.F. Marsigli. A Dunát kísérő terjedelmes mocsárvilág életét és a Dunával való kapcsolatát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a mocsaraknak, melyek a fokokon érintkeznek a folyóval, jelentős árvízmérséklő hatása van. Egy példával illusztrálja állítását. Elmondja, hogy amikor Titelnél állomásozott seregével, Bécsből riasztó híreket hallott egy nagy árvíz érkezéséről. Meglepetésére azonban a Duna alsóbb szakaszán már ez az árhullám alig volt érzékelhető. Ő ezt a mocsarak tároló és vizet viszszatartó szerepének tulajdonította. Duna-monográfiájában a mocsarak életét és a fokok szerepét egy ábrán mutatja be. E szerint a folyóból kilépő, illetve a mocsarakból a folyóba visszahúzódó vizek építik ki a megfelelő szintű és mélységű fokokat. A fokokat”canalis”-oknak mondja.

A Ttermészet Világában megjelent egyik cikk arra építve, hogy a szótárak általában a “canalis” szót ember által ásott csatornának fordítják, úgy véli, hogy ravasz és ügyes eleink ásták ezeket a fokokat, és igy zseniális egyszerűséggel egy csapással megoldották az öntözés és az árvédekezés gondját is. Marsigli ábrája alatt azonban a szöveg egyértelműen megfogalmazza, hogy a szerző természet-alkotta “canalis”-okról beszél.

Jóllehet az árvédekezésnél kevésbé, a halászatnál azonban annál nagyobb hasznát látták a régi magyarok a fokoknak. Azt csinálták ugyanis, miként azt Bél Mátyás is leírja, hogy áradások idején, miután a vízzel együtt halak is elhagyták a folyót, vesszőből épített gáttal megakadályozták, hogy azok apadáskor visszamenekülhessenek, és igy olykor annyi halhoz jutottak, hogy disznókkal etették azokat fel. (Deák A.: Bél Mátyás élete és munkásága - A magyarországi halak és azok halászata-1984.)

Ezzel azonban egy újabb fogalomhoz jutottunk el: a vízhasznosításhoz. Az előbb idézett műben az ősi halászási módoknak számos példáját írja le Bél Mátyás.

Beszél arról is, hogy milyen hihetetlenül gazdag volt régen Magyarország természet-adta és mesterséges halastavakban, és hogy halásztak - azokon a helyeken, ahol a meder ketté vált és szigetet alkotott, folyóeltereléssel, illetve mederág lezárással is.

A felsoroltak tehát azt látszanak igazolni, hogy a honfoglalás korában, legalábbis a kezdeti időkben a magyarok még nem gazdálkodtak a vizekkel, legfeljebb megtanultak velük együtt élni. Még a halászathoz sem érettek minden vidéken. Középkori oklevelekből tudjuk, hogy az urak “halászó szolgákat” ajándékoztak egymásnak..

А XIX. századi vízszabályozások, а II. honfoglalás.

Ma а XX. század végén, amikor már belefáradtunk civilizált világunk hajszájába, hajlamosak vagyunk nosztalgiával tekinteni a régmúltba, a fél országot borító vadvízország felé.

A néprajzosok leírásai azonban arra tanítanak bennünket, hogy a lápok, mocsarak és árterek csak viszonylag kevés embernek nyújtottak életteret, ráadásul egy primitív életteret, melyet azok, akik a mocsárbűzzel, férgekkel és a természet szeszélyeivel együtt éltek, egyáltalán nem találtak annyira idillinek.

Érthető hát, hogy amint arra valamely vármegyének, városnak vagy birtokosnak lehetősége nyílt - pénzre és szakemberre gondolunk itt elsősorban-, megpróbált gátakat építeni, öntöző vagy lecsapoló csatornákat ásatni. Sok évszázados kudarc már а XVIII. században megérlelte azt a meggyőződést, hogy a Kárpát-medence egyetlen egy összefüggő vízszerkezetet alkotó szeszélyes világával csak egy átfogó koncepció alapján lehet sikerrel felvenni a harcot.

így az Institutum Geometriáim Hydrometriai fakultásán 1782-től kiképzett vízmémökök 1823-ban elkezdhették előbb a Kőrösök, majd a Duna és vele párhuzamosan a Tisza módszeres geográfiai és hydrometriai felmérését, mappációját is. A szintező műszerek tökéletesedése pedig lehetővé tette, hogy megbízható lejtméréseket végezzenek. Ezzel megteremtették a technikai feltételét az 1846-ban megkezdett, “II. Honfoglalás”-ként is emlegetett Tiszaszabályozásnak, melynek egyébként az idén ugyancsak jelen - 150. - évfordulóját ünnepeljük. Dokumentumok tömege mutatja, hogy lelkiismeretességgel és nagy tudással láttak munkához. Meg voltak győződve arról, hogy a köz és a haza javát szolgálják. A tervet készítő Vásárhelyi Pál pedig mialatt a szabályozás koncepcióján dolgozott, Széchenyihez, a Közlekedési Bizottmány elnökéhez azzal a kérdéssel fordult, hogy tegyen számára lehetővé egy tanulmányutat Olaszországba, mert a “Tiszaszabályozás nagyszerűsége és a siker biztosítása követelik, hogy minden erre vonatkozó tapasztalásokat is ismerjünk, s következőleg okolásunk tárgyá-10