Víztükör, 1995 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1995-12-01 / 12. szám

A tartós szárazság vízház

A szárazság vízháztartási következményei egyrész a vízkészletek csökkenésében, másrészt a vízigények növekedésében mutatkoznak meg. Ha a növekvő vízigényeket kielégítik, azaz a tényleges vízfogyasztás nő, ez visszahat a készletre, s tovább csökkenti azt. Avízkészletek és a vízigények között ezért fokozódó feszültség alakul ki, amely annál nagyobb, minél erőteljesebb és hosszabban tartó a szárazság. Afeszültséget a vízháztartás szabályozásával, elsősorban a vízgazdálkodás eszközeivel lehet enyhíteni. Rövid ideig (néhány hétig) tartó szárazság még nem okoz jelentős gondot, mivel a vízkészletek jelentős tározódása és a vizek mesterséges tározása kiegyenlíti a vízhiányt. Tartós, több hónapig, esetleg évekig is eltartó száraz időszak esetén a víztartalékok fokozatosan kimerülnek, s általános vízhiány lép föl.

A vízkészletek a szárazság hatására bekövetkező csökkenése a felszíni és felszín alatti vízkészletfajtáknál egyaránt megfigyelhető. A felszíni vízkészlet a folyók, a kisvízfolyások, a nagy tavak, a kisebb állóvizek, a holtágak és a belvizek készletéből tevődik össze. Afelszín alatti vízkészlet a talajvízből, a parti szűrésű vizekből, a karszt- és hasadékvizekből, valamint az üledékes kőzetek mélyebb rétegeiben elhelyezkedő rétegvizekből áll. E két fő vízkészletfajta élesen nem különül el egymástól, nagyobb régiókban összefüggő rendszert alkotnak, ezért az egyikben bekövetkező változások a másikra is kihatnak. Sajátos, külön vízkészletfajtának tekinthető a termőtalajban és a talajvíz feletti fedőrétegben elhelyezkedő vízkészlet, amelynem mindenkori állapotát - a meteorológiai tényezők mellett - közvetlenül és nagymértékben befolyásolja a növényzet és a földművelés. Magyarország öszszes folyói a Duna vízrendszerébe tartoznak. Maga a Duna - a vízhozammérési adatokból úgy tűnik - kevésbé érzi meg a szárazság hatását, mint például a Tisza

vagy a kisebb mellékfolyók. Az elmúlt százéves időszak vízhozam-idősorában szignifikáns trendet nem mutattak ki. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a Duna nagy vízgyűjtő területénél fogva eleve kiegyenlítettebb vízjárású, másrészt valószínű, hogy a vízkészletének zömét adó Alpokban a szárazság nem olyan fokú, mint a Kárpát-medencében. Mindez nem mond ellent annak a ténynek, hogy a Duna évi középvízállása száz év alatt - hazai szakaszának nagy részén - körülbelül 1,5 métert csökkent, ami legfőképp a medermélyülés következménye ( a Duna egyes felső, feltöltődésben lévő szakaszain vízállás-emelkedés mutatható ki). A dunai vízállások következtében a hullámterek ritkábban és rövidebb ideig kerülnek víz alá. A folyó mellékágai és holtágai egyre kevesebb vizet kapnak az anyafolyóból. A vízállások süllyedése a talajvízháztartásban is változásokat okozott: csökkent a folyó talajvíztápláló hatása és hosszabbak lettek azok a szakaszok, ahol a Duna megcsapolja a talajvizet. Mindezek a hatások a helyi klíma szárazabbá válásával váltak szembetűnővé. A csapadék csökkenése és a vízfelület párolgásának növekedése következtében különösen a félig-meddig állóvízjellegű mellékágakban és holtágakban csökkent a vízkészlet. Végül természetesen komoly változást okozott a Felső-Duna hazai szakaszán a bősi vízi erőmű üzemeltetésével kapcsolatos “folyóelterelés”. Aduna alacsony vízállása a gázlós szakaszokon gyakori fennakadásokat okoz a hajózásban, a parti szűrésű vízkészletek csökkenése miatt pedig a parti vízművek teljesítőképessége csökkent. A Dunán a legutóbbi néhány évben a vízhozamok tekintetében is mutatkozik bizonyos csökkenés, de ennek nincsenek komoly következményei, mert a Duna kisvízi hozamához képest a hazai vízhasználatok

még a csúcsfogyasztás időszakában is igen csekély arányt képviselnek.

A Tisza és mellékfolyói sokkal érzékenyebbek a szárazságra, mint a Duna, ráadásul a Tisza-völgy hazai része a Kárpát-medence legaszályosabb régiója, ezért itt a legnagyobb az öntözési vízigény. A vízkészletek és a vízigények időjárástól függő változékonysága nagyfokú és ellentétes “kilengésű”: amikor legkisebb a vízkészlet, akkor a legnagyobb a vízigény, vagyis a vízfogyasztás. Ezt alátámasztja a Tisza szegedi nyári középvízhozamai és az aszályossági index hazai Tisza-völgyi átlagai között kimutatott szoros negatív kapcsolat is. Akészletek és az igények ellentétes időbeli elosztását a kedvezőtlen területi eloszlás súlyosbítja: a viszonylag legnagyobb öntözési vízigények a legkisebb vízkészletű Körös-völgyben lépnek föl. Ezen a helyzeten már régóta a tiszai vízkészlet egy részének a Körös-völgy be történő átvezetésével segítenek (a vízátvezetés a tiszalöki és a kiskörei vízlépcsőtől induló nagy főcsatornákon keresztül zajlik). A Körös-völgyi folyók csekély nyári vízhozamára jellemző, hogy például a nagyon száraz 1992. évben (augusztus végén) a Kettős- Körösön mérhető vízhozam nem volt, a Sebes-Körös az országhatárnál 2,7 m3, a Berettyó 0,6 m3 vizet szállított másodpercenként. A többi mellékfolyó és a Tisza vízhozama is erősen megközelítette az eddig mért legkisebb vízhozamokat. A vízhozamok értékelése nagyon bonyolult feladat, mert a külföldi és a hazai vízhasználatok együttesen ugyanakkora nagyságrendet tesznek ki (körülbelül 100 m3/s-ot), mint a Tiszavölgy hasznosítható vízkészlete. A90-es években a gyakori szárazság ellenére a vízszolgáltatásban komoly fennakadás nem volt, de a mederben maradó vízhozam elérte az “élővízhozam” határát, ami az igen nagy nyári hőséggel egybeesve -10