Víztükör, 1995 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
artási következményei különösen a folyó duzzasztott szakaszán - az oldottoxigén-tartalom kritikus csökkenésével járt együtt. A kisvízfolyások vízhozama száraz időszakokban rendkívüli mértékben lecsökken, szélső esetben e vízfolyások, illetve egyes szakaszaik teljesen ki is száradhatnak. 1992 nyarán a vizsgált mérőszelvények 25 százalékában nem volt mérhető vízhozam. Ez főleg a dél-dunántúli és az észak-magyarországi vízfolyásoknál volt jellemző. A téli fél év csapadékszegénysége miatt a kisvízfolyásokon lévő tározók közül nagyon sok csak 20- 30 százalékában töltődött fel, majd nyár elejére vízkészletük szinte teljesen leapadt, így nem tudták betölteni vízkészlet-gazdálkodási vagy jóléti szerepüket. Nagy tavaink közül az utóbbi évek szárazságait leginkább a Velencei-tó érezte meg. A tó vízháztartási viszonyai 1988- tól kezdve lényegesen megváltoztak, a tó vízkészletében évről évre halmozódó hiány keletkezett. A Balaton vízkészletét kevésbé érintette a szárazság, a vízhiányt feltehetően a beáramló vizek pótolták. Kedvezőtlen vízminőségi következményekkel járt viszont, hogy a tó vize a siófoki vízeresztések szüneteltetése, vagyis a vízcsere mértékének csökkenése miatt gyakorlatilag lefolyástalanná vált. Hasonló helyzet jellemzi a Fertőt is. A kis tavak vízkészlete a száraz években drasztikusan csökken, vízfelületük összezsugorodik, számtalan tó megszűnik. E jelenség kialakulásában a tavak vízgyűjtőjének hidrometeorológiai viszonyai (ezen belül a felszín alatti hozzáfolyás, illetve elfolyás) és a tó közvetlen vízháztartási mérlege (a csapadék és a párolgás különbsége) egyaránt közrejátszanak. Akis tavak számának csökkenése régóta tartó tendencia. Például a Duna-Tisza közén a század elején körülbelül 600 kis tó volt, 1980 körül már csak 150, napjainkban pedig alig 50 található. A folyók menti holtágak részben a folyó vízjárására jellemző jegyeket, részben állóvízjelleget viselnek magukon. Vízháztartásuk ennek megfelelően alakul. A nagyszámú Tisza-völgyi holtág (mintegy 300) természetvédelmi és tájvédelmi jelentősége, valamint jóléti célú hasznosítási lehetősége a szárazság következtében csökkent, számos holtág teljesen kiszáradt, a régóta tartó feltöltődési folyamatot a szárazság tetőzte be. Az Alföldet korábban gyakran és hatalmas kiterjedésben elborító belvizek napjainkra szinte ismeretlen fogalommá váltak. A belvízi elöntés és lefolyás drasztikus csökkenése egyrészt a téli félévi csapadék csökkenésére vezethető vissza, másrészt arra - és talán ez a döntőbb -, hogy az erősen kiszáradt talajok és a mélyre süllyedt talajvíz miatt a csapadék szinte teljes egészében beszivárog, s így a lefolyási hányad elenyésző. A felszín alatti vízfajták közül a szárazság legfőképpen a felszínhez legközelebbi vizekre, tehát a talajvizekre nyomta rá bélyegét, de a karszt- és a hasadékvizek hozamának csökkenése is a szárazság közvetlen következménye. A talajvíz szintjének nagyarányú csökkenése - a korábbi sokévi átlagos talajvízszinthez képest - elsősorban az Alföld kiemelkedő térszínű, hátsági területein következett be, mégpedig legnagyobb arányban a Duna-Tisza közi hátságon (itt a süllyedés 2-3 méter), valamivel kisebb mértékben a Nyírségben és a Maros-hordalékkúpon. A régóta tartó szárazság következtében lassú kiürülési folyamat játszódik le ezeken a területeken, amely folyamat fölerősödéséhez különféle emberi tevékenységek is hozzájárulnak. Ezek sorában legnagyobb hatása a rétegvíz-kitermelés fokozódásának van, ugyanis a rétegvizek utánpótlódásukat a talajvízből nyerik. A rétegvizek szintje is süllyedő irányzatú, de ezt elsősorban a vízkitermelés okozza, a szárazság hatása csak közvetve és hosszabb távon érvényesülhet. A karsztforrások hozama és vízszintje a Dunántúli-középhegységben, a Bükkben és az Aggteleki-hegységben egyaránt csökkent. Az emberi beavatkozások (bányavíz-kiemelés) hatása elsősorban a Dunántúli-középhegység területén járult hozzá a szárazság hatásának fokozásához, jelentősen csökkentve a karsztvíznívót, s többek között a Hévízi-tó vízszintjét és a víz hőfokát is. A termó'talaj nedvességkészlete és a talajvíz feletti fedőréteg víztartalma a tartós szárazság hatására közvetlenül, de közvetve is - a mélyebbre kerülő talajvíz miatt - csökkent. Végül egy, első pillanatra meglepőnek tűnő körülményre kell a figyelmet felhívni, nevezetesen arra, hogy a nagyon hosszan tartó szárazság következményeként az árvízvédelmi és belvízvédelmi biztonság csökkent, tudniillik az árvízvédelmi töltések azon szakaszai, amelyek erősen zsugorodó agyagból épültek, a tartós szárazság hatására hossz- és keresztirányban megrepedeztek, így állékonyságuk romlott, a belvízlevezető csatornák pedig hosszú szakaszokon növényzettel sűrűn benőttek és feliszapolódtak, ezáltal vízszállító képességük sok helyen a névleges érték töredékére csökkent. A szárazság nem tarthat “örökké”. A nedves évek bekövetkezésének annál nagyobb a valószínűsége, minél jobban elhúzódik a száraz időszak. Ezért - a szárazság elleni küzdelem közepette - a vízháztartási helyzet megváltozására is föl kell készülni, a szélsőséges árvízi és belvízi eseményekre különösen készen kell állni. Dr. Pálfai Imre 11
