Víztükör, 1995 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
Aközügyek intézésének társadalmi garanciarendszerét hazánkban a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény testesíti meg. Az Országgyűlés azért alkotott törvényt a köztisztviselők jogállásáról, hogy garantálja: közügyeket csak pártpolitika-semleges, pártatlan, korszerű szakmai ismeretekkel rendelkező köztisztviselők intézhessenek. A törvény az egyik oldalon megfogalmazza a társadalom által támasztott feltételeket, a másik oldalon pedig rögzíti a társadalmi elvárások teljesítéséhez szükséges garanciális elemeket (eskütétel előírása, összeférhetetlenségi szabályok megállapítása, a magasabb beosztású vezetők egyéb munkavállalásának korlátozása, ellenőrzött és képzéshez kötött előmeneteli rendszer bevezetése, minősítési előírások stb.). Az előzőekből levezethetó'en a vízügyi területi államigazgatási szervezet jelenlegi jogállása nem csak megkérdőjelezhető, de túlzás nélkül állíthatom, hogy jogbiztonsági és ezen keresztül alkotmányossági problémákat is felvet (az állam ezen a területen nem tesz eleget kötelezettségének, nem gondoskodik arról, hogy az állampolgárok közügyéit csak bizonyos feltételeknek megfelelő köztisztviselők intézhessék). Meggyőződésem, hogy a kialakult helyzet jogállami keretek között nem tartható fenn a területi vízügyi államigazgatási dolgozók köztisztviselői státusát mindenképpen biztosítani kell minél előbb. Az emellett szóló érvek igen sokfélék, közülük néhányra külön is szeretném felhívni a figyelmet. A jogállás nem szabadon megválasztható dolog, azt az adott szervezet által betöltött szerepkör kell, hogy meghatározza. A vízügyi igazgatóságok évente 6-7 ezer közügyben hoznak döntést, ezzel minden bizonnyal előkelő helyet foglalnak el az államigazgatási szervezetek között. Azt gondolom, hogy a társadalom a vízügyi államigazgatástól, annak minden szintjétől elvárja a köztisztviselői törvényben rögzített feltételek teljesülését, nem valószínű, hogy az I. fokú vízügyi hatóságokat mentesíteni kívánja a közügy intézőivel szemben támasztott sokrétű követelmények alól. Képtelen helyzet, hogy a II. fokú vízügyi hatósági jogkört gyakorló OVF, továbbá a vízügyi igazgatóság által az államigazgatási eljárásba bevonandó és bevonható minden szakhatóság (ANTSZ intézetei, környezetvédelmi felügyelőségek, kerületi bányaműszaki felügyelőségek, területi földtani szolgálatok stb.) köztisztviselői jogállású, csak az I. fokon eljáró vízügyi hatóság nem. Az is elgondolkodtató, hogy a KHVM irányítása alá tartozó szakterületek közül csak a vízügyi igazgatásban rendezetlen a területi szervek jogállása, a megyei közlekedési felügyeletek, a postai és távközlési területi felügyeletek kezdettől a köztisztviselői törvény hatálya alá tartoznak. Nem szabad a területi vízügyi igazgatás dolgozóit továbbra is abban az ellentmondásos helyzetben tartani, hogy velük szemben jórészt köztisztviselői elvárásokat fogalmaznak meg, ugyanakkor ennek ellentételezését és az állami feltételeit nem biztosítják számukra. Az állam ugyanis nem csak fokozott követelményeket támasz a közügyek intézőivel szemben, de cserébe nagyobb foglalkoztatási biztonságot is garantál, emellett számos egyéb elemmel is elismeri a tevékenység speciális követelményeit (magasabb szabadság, magasabb napidíj, kedvezőbb garantált bértábla, egyéb költségtérítési lehetőségek, magasabb végkielégítés stb.) Kell-e bizonygatni, hogy a költségvetési megszorítások, a létszámcsökkentések, az államháztartási reform időszakában milyen fontosak lennének ezek az elemek a területi vízügyi igazgatásban dolgozók számára is? Fontosnak tartom, hogy a jogállás módosítására még ebben az évben sor kerüljön. Az 1996. évi költségvetés előkészítése kapcsán is jól érzékelhető ugyanis, hogy a pénzügyi kormányzat nem azonos módon kezeli a köztisztviselőket és a közalkalmazottakat. Amíg a köztisztviselők esetében az illetményalap 18 ezer forintról 20-23 ezer forintra történő felemelése is szóba került, a közalkalmazottak esetében az A1 fokozat minimális illetményét a jelenlegi 8500 forinton szeretné tartani a tárca. A pénzügyi kormányzat tehát igencsak gyorsan elfeledkezett a 15 százalékos köztisztviselői és közalkalmazotti létszámcsökkentés elhatározásakor tett ígéretéről, miszerint a megtakarítások jelentős részét a maradó állomány helyzetének javítására kívánja fordítani. Azt lehet mondani, hogy a vízügyi igazgatóságok államigazgatási ügyintézőinek körében az igencsak indokolt bérrendezés egyedüli reális esélyét a jogállás rendezése jelenti. Ha ez elmarad, a legjobb szakemberek távozása az ágazatból folytatódhat, az államigazgatási munka színvonala tovább csökkenhet. Fontosnak tartom azt is, hogy a jogállás rendezésére az ágazat belső kezdeményezése, elhatározása alapján kerüljön sor és ne külső észrevételek nyomán. A jelenlegi helyzet egy nem kívánatos támadási felületet jelent, amely még a vízügyinél erősebb pozícióban lévő ágazatot is kényelmetlen helyzetbe hozhatna. Nem szabad megvárni, amíg egy elutasított ügyfél olyan alapon támadja meg a vízügyi hatóság számára sérelmes határozatát a közigazgatási bíróságon, hogy az ő ügyében nem a köztisztviselői törvényben meghatározott követelményeknek megfelelő szervezet hozott döntést. Az előzőekben részletezett indokok alapján elengedhetetlennek tartom a vízügyi igazgatóságok jogállásának rendezését. Meggyőződésem, hogy az ágazat alapvető érdeke annak biztosítása, hogy a területi vízügyi államigazgatásban dolgozók munkájukat támadhatatlan törvényi felhatalmazás alapján végezhessék. Enélkül kevésbé tarthat igényt a területi vízügyi államigazgatás a társadalom megbecsülésére. BAK SÁNDOR 5
