Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-04-01 / 4. szám
Kiszárad-e a Velencei-tó? Gondolatok a Velencei-tó vízkészlet-gazdálkodásáról Elsősorban a tó üdülőkörzetében élőket és a szakma közvéleményét, de talán az egész ország figyelmét felkeltette a Velencei-tó vízháztartásával, vízszintjének csökkenésével összefüggő válságos helyzet. A tó szélsőséges vízjárása nem ismeretlen a szakemberek előtt. Bendefy László levéltári adatok és oknyomozó vizsgálatok alapján megállapította, hogy — a korábbi évszázadok során — az i. sz. 370 és 1870 között a tó átlagosan 107 évenként, utoljára pedig 1863- ban kiszáradt. A tó vízjárását 1931 óta mérik rendszeresen az agárdi vízmérce alapján, és ez idő alatt 1935-ben 80 cm-es, 1949-ben pedig 63 cm-es minimumvízállást észleltek. A mostani helyzet kialakulásának alapvető oka az, hogy 1988-ban a Velencei-tó körzetében váratlanul rendkívül csapadékszegényre fordult az időjárás. Ennek jellemzéséül megállapítható, hogy addig amíg 1931 és 1970 között átlagosan 610 mm csapadékot mértek évente a vízgyűjtőn, az 1988-as évtől drasztikus csökkenés következett be az éves csapadékmennyiségben (434 mm). Nem csak a csapadék csökkent, hanem kedvezőtlenül változott a vízgyűjtőről történő lefolyás aránya is. Ezen hidrológiai változások hatására a tó vízszintje rohamosan csökkenni kezdett, és bár 1988-ban és 1989-ben a tározókban tartalékolt víz leengedésével ellensúlyozni lehetett a csapadékhiányt, 1990-ben már állandósult és kritikussá vált a vízszintesük - kenés. Ez évben a maximális vízszint már csak 133 cm volt, a minimális pedig 90 cm alá süllyedt. Az évben indultak meg a vizsgálatok a mesterséges vízpótlás lehetőségeivel kapcsolatosan, és sor került a vízhasználat korlátozására. Ekkor még nem lehetett érzékelni, hogy a száraz időszak milyen hosszan tart, azonban 1991 tavaszán már egyértelművé vált, hogy a vízgyűjtőn a korábbi vízgazdálkodási rendszer és üzemeltetési koncepció tarthatatlan. 1991 februáijában döntés született a zámolyi, majd áprilisban a pátkai tározó teljes leeresztésére, és a vízgyűjtőn engedélyezett vízhasználatokat pedig a felére csökkentették. A vízgyűjtőn 3,217 millió m3 vízjogilag engedélyezett vízhasználat található, melyből a Dinnyési Ivadéknevelő T ógazdaság 1,9 millió m3, további 11 kisebb halastó és az öntözés 1,3 hiillió m3 vízhasználati joggal rendelkezett. A korlátozások során 1991 és 1992-ben 1,3 millió m3, 1993-ban pedig már csak 350 ezer m3 vízkivétel került engedélyezésre. r * Az 1991-es és 1992-es évek csapadéka ugyan ismét meghaladta az 500 mm-t, azonban elsősorban a lefolyási tényező drasztikus csökkenése miatt (2,5-3 százalék) gyakorlatilag nem javult, hanem tovább romlott a helyzet. A lefolyási tényező hirtelen lecsökkenése — korábban 7-8 százalék volt — elsősorban a kedvezőtlen csapadékeloszlással, a mezőgazdasági művelési technológia megváltozásával, valamint bányászati vízelvonásokkal magyarázható. A csapadékeloszlás annyiban vált kedvezőtlenné, hogy a téli csapadékok elmaradtak, a késő tavaszi, nyári csapadékok pedig a mezőgazdasági tenyészidőben szinte teljesen a vízgyűjtőn hasznosultak. A vízgyűjtő északi részén található nyílt karsztos inaktív területeken pedig a csapadék szinte teljesen elnyelődik. A Velencei-tó körzetében kialakult jelentős nemzetgazdasági értéket és színvonalat képviselő üdülőrégió lakossága természetes módon nem fogadta el a kialakult helyzetet, és nagyon erős kezdeményezés indult a tó mesterséges vízpótlásának kidolgozására és megoldására. A vízpótlás lehetőségeinek vizsgálatára több tanulmány készült, melyek 7 variációt és lehetőséget dolgoztak ki, ezekből három volt reálisan számba vehető: 1. Az ercsi Duna-kavicsterasz (jelenlegi ivóvízbázis) felőli vízbevezetés. 2. A Duna-víz átvezetése. 3. A Rákhegy térségében kiemelt és feleslegesen elfolyó karsztvíz átvezetése. Az ÖKO Rt. által összefogott és elkészített tanulmány alapján nagyon alapos elemzés és döntés-előkészítés történt, mely során elsőrendű szempont volt az elviselhető beruházási költség, a megfelelő vízminőség, a megépített létesítmények későbbi használhatósága és az üzemelési költségek reális mértéke. Az értékelésben részt vett a Velencei-tavi regionális bizottság szakértő testületé is, és gondos mérlegelés, szakmai megfontolás után a KHVM gondozásában kormány-előterjesztés készült, mely alapján 1993 februárjában kormányhatározat született a Velencei-tó vízpótlásáról. A határozat szerint a Rákhegyi karsztvíz átvezetésével kell megoldani a vízpótlást. 1993-ban a beruházásra 169 millió, az üzemelésre pedig 35 millió forint irányoztak elő, 1994-1995-ben pedig további 87, illetve 88 millió forintot. * A három év alatt összesen 12 millió m3 víz — mint egyszeri vízpótlás — bevezetését írta elő a kormányhatározat. A költségek megosztásánál az állami szervekre 80 százalék, a helyi érdekeltekre és önkormányzatokra 20 százalék hárul. A döntést követően példamutató gyorsasággal valósult meg a beruházás, melynek az OVF volt a beruházója, a lebonyolítását az OVIBER végezte, a terveket a Hidrokomplex Kft. készítette. Fővállalkozó a DRV Rt. volt, egyúttal mint később üzemelésre is kijelölendő szervezet. A gyors végrehajtást követően, 1993. július 8-án megindult a vízpótlás, 21 000 m3/d kapacitással. Az 1993. évi nyár azonban — főleg a júliusi, augusztusi hónapokban — ismételten rendkívül aszályos volt, ezért a megindult vízpótlás ellenére is folytatódott az apadás. Az I. félévben mindössze 109 mm csapadék hullott a vízgyűjtőre, mely az évszázad legcsapadékszegényebb tavaszi időszaka volt. Ennek következtében a vízgyűjtő felső talajrétegei tel-10 A Velencei-tó vízháztartási jellemzői
