Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-04-01 / 4. szám
kerülő víziközmű-fejlesztésekre a korábbi merev tervutasítások helyett csak központi ágazati javaslatok készültek, melyektől — sőt az ezek alapján készített és jóváhagyott saját fejlesztési terveiktől is — a tanácsok eltérhettek. Az időszak víziközmű-fejlesztéseire jellemzővé vált — a tervezettől elmaradó ágazati szintű forrásfelhasználás (a fejlesztési források más ágazatokra, például lakásépítésre, történő átcsoportosítása miatt), — az ágazaton belüli belső arányok torzulása (a tervezettnél nagyobb mértékű vízellátás-fejlesztés érdekében a tervezetthez képest visszafogott csatornarendszer-fejlesztés és ennek hatására a közműolló felgyorsuló szétnyílása). Gondként jelentkezett, hogy a tanácsi gazdaságban a tervezettnél nagyobb ütemben megvalósuló területfejlesztések, lakásépítések többletközműigényeit az eredeti területfejlesztési célok figyelembevételével meghatározott központi (regionális víziközmű-) fejlesztések még a tervezettet meghaladó megvalósulása mellett sem voltak képesek kielégíteni. Emiatt kialakultak, majd fokozódtak és állandósultak a kiemelt üdülőterületek vízellátási és szennyvíz-elvezetési, -tisztítási gondjai. 1968-tól új alapokra helyezték a közműves víz-csatorna szolgáltatás szabályozórendszerét is. Ennek lényegi elemei voltak: — maximált, országos árhatóság által megállapított szolgáltatási díjak a szolgáltató vállalatok körében, — országosan egységes, lineáris, egytényezős (Ft/m3) díjrendszer, — a nem lakossági szolgáltatásokra termelői díj és termelői díjkategóriák megállapítása, — a megállapított termelői kategóriadíj valamint az adott szolgáltató vállalat tényleges fajlagos szolgáltatási önköltsége közötti különbözet kiegyenlítésére országos elvonásos-támogatásos rendszer, úgynevezett díjkiegyenlítő kassza létrehozása, — a lakosságnak nyújtott szolgáltatás díjainak a termelői díjnál lényegesen alacsonyabb szinten történő megállapítása és lakossági díjkategóriák kialakítása, — a víz- és csatornamű-vállalatok részére a lakossági szolgáltatási díjak és a termelői kategóriadíj alapján számítható árbevételkülönbözet folyósítása az állami költségvetésből. 1978 után egyre gyakrabban vált szükségessé a termelői díjkategóriák módosításával a szolgáltatási díjszint általános növelése. A lakossági víz-csatorna díjak emelése lényegében 1988 végéig tilos volt. Ezért gyors ütemben növelték az állami költségvetésből a lakossági szolgáltatásokhoz nyújtott támogatást. Emellett is elkerülhetetlenné vált a szolgáltatás műszaki-gazdasági hátterének a lecsupaszítása (a rekonstrukciók, az állóeszközfenntartások tudatos visszafogása a szennyvíztisztítás hiányos és késleltetett kiépítése stb.). Mindezek következtében nemzetközi összehasonlításban jelentős technikai-technológiai lemaradás alakult ki. 1980 és 1985 között véglegessé vált a hazai üzemeltető vállalati kör 5 minisztériumi irányítású regionális vízművállalattal és 28, a tanácsi gazdaságban működő úgynevezett tanácsi víz- és csatornamű-vállalattal. Az időszak végére lényegében több mint 10 éves üzemeltetési szervezeti struktúrák jellemezték a magyar víziközmű-ellátást. Az integrálódási folyamat itthoni leállásával szemben Európa-szerte tovább folytatódott az integráció, és az időszak végére általánossá vált, hogy — a nagyvárosokban (és környékükön) városgazdasági jellegű szolgáltató szervezetek működnek, — az egyéb területeken pedig 2-3 magyar tanácsi vállalat üzemelési területének megfelelő nagyságú térség — lényegében 1—3 magyar megye — vízi közműveit működtetik az egyes szakvállalatok. A víziközmű-ellátás a szocialista gazdasági rendszer összeomlásának időszakában (1988-1990) 1983 és 1985 között a tárcáknál felgyorsultak mindazok az elemzések, vizsgálatok, amelyek a gazdasági hatékonyság érdemi javítását célozták, értelemszerűen a szocialista gazdasági modell keretei közötti megoldást keresve. 1988-ben megkezdődött a közüzemi ivóvíz- és csatornaszolgáltatás díjrendszerének az átalakítása. Az első fázis főbb jellemzői: — a díjkiegyenlítő kassza, a díjkiegyenlítés, a termelői és lakossági díjkategóriák megszűnnek, — megkezdődik — először még szerény mértékben — a lakossági szolgáltatáshoz nyújtott támogatás leépítése. 1989 végére a nemzetgazdaság minden területére begyűrűznek a meginduló politikai-ideológiai viták, amelynek egyik következménye a változások lelassulása, érdemi kérdésekben sokszor a döntés halasztása. Ezért — noha számos javaslat születik az üzemeltető vállalatok összevonására, a fejlesztési feladatok újraszabályozására — az üzemeltetés szakmai kérdéseiben és a fejlesztések finanszírozási rendjében 1990 elejéig nem kerül sor változtatásokra. A víziközmű-ellátás alakulása a rendszerváltozás időszakában (1990-1993) Az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény alapján újrafogalmazódnak a szerepek a víziközmű-ellátásban. A törvény a lakossági vízellátás felelőseiként az önkormányzatokat jelöli meg (azaz az ellátási felelősség terén hazánkban visszaállt a háború előtti rend). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy — mert a tanácsokkal ellentétben az önkormányzatok nem az állam területi szervei — az ellátásban nincs többé közvetlen állami felelősség. Alapvető gondként jelentkezik azonban, hogy elmarad a vízi közművesítés tekintetében általában — az ellátás fejlesztése tekintetében pedig különösen — az önkormányzatok és az állam közötti elvi alapokra helyezett feladatmegosztás. A törvényben foglaltakkal összhangban megváltozott a fejlesztések finanszírozási rendje: — A tanácsi, egyéb állami beruházási kategória helyett a költségvetésből cél- illetve címzett támogatásban részesülő önkormányzati beruházások szolgálják a vízi közművesítést. Ezek támogatását az Országgyűlés differenciáltan hagyja jóvá, megfelelően az európai gyakorlatnak. — A célcsoportos központi állami beruházások körében új beruházás indítására csak kivételesen kerül sor (Salgótarján ellátásával kapcsolatban kihelyezett kormányülésen vállalt kötelezettségnek megfelelően). Az önkormányzati törvény a települések víziközmű-ellátását biztosító állami tulajdont képező víziközmű-vagyonból az önkormányzatok tulajdonába adta a tanácsi alapítású vállalatok által működtetett és a tanácsi gazdaságban nyilvántartott állami vagyont az 1991. évi statisztikai adatok alapján az országban kiépített víziközmű-vagyon mintegy 80 százalékát. A víziközmű-vagyonnal — a szorosan vett törzsvagyonnal — egyidejűleg az érintett önkormányzatok tulajdonába került a tanácsi gazdaságban működött víziközmű-vállalatok úgynevezett vállalkozói és működtető vagyona is anélkül, hogy ezek tulajdonlásával összefüggésben az önkormányzatok számára feltételeket írtak volna elő. 1992 második felében, az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV-. törvényt követően elfogadott és a vagyonátadás részletkérdéséit szabályozó 1991. évi XXXIII. törvény végrehajtása során vitássá vált a megmaradt állami •> tulajdon kérdése is. E törvény alapján ugyanis a megmaradt állami tulajdonból is önkormányzati tulajdonba kerültek — a helyi ellátóművek, valamint a nagytérségi ellátást szolgáló vízműlétesítményeknek egyes, leválasztható részei (lényegében a törzsvagyon jellegűek egy része). A leválaszthatóság azonban sok esetben vitatható és különböző szempontok szerint ítélhető meg. Bármi is lesz azonban a vitás kérdésekben a végső döntés, az már megállapítható, hogy végül is a vagyonátadásról szóló törvény végrehajtásának eredményeként hazánkban lesznek olyan területek, ahol a települések ellátását — kizárólag állami tulajdonú vízi közművek (Balaton-part), 5
