Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-04-01 / 4. szám
Amennyiben a mai, korszerű értelemben vett víziközművesítést az első, gőzüzemű budai vízmű üzembe helyezésétől, azaz 1856-tól számítjuk, az elmúlt közel másfélszáz évet néhány nagyobb, de sajátos szakaszra lehet felosztani. A hazai víziközmű-ellátás fejlődése a polgári demokrácia megszűnéséig (1856-1949) Ebben az időszakban vízi közművek létrehozása, működtetése a települések feladata volt, amelyre saját anyagi forrásaikból vállalkoztak. Vízi közműveink megépítését a kormányzat — noha az állami szerepvállalás e téren Európa fejlett országaiban a századfordulótól egyre általánosabbá vált — csak esetileg és csak az I. világháború kezdetéig támogatta, elsősorban államsegély biztosításával. Az elkészült művek üzemeltetéséről saját üzemeltető szerveikkel a települések gondoskodtak Kivételnek tekinthető Újpest városa, ahol a vízmű megépítésére és üzemeltetésére 1910-ben kötöttek — hazánkban mindmáig egyedülállóan — koncessziós szerződést. A víziközmű-szolgáltatási szakterület országos irányításáért négy minisztérium együttesen volt felelős. A helyileg alkalmazott díjrendszereket és tarifákat a települések határozták meg. Az állam anyagilag nem támogatta a vízi közművek üzemeltetését sem, és a települések is csak elvétve adtak a lakossági szolgáltatáshoz támogatást, főként a vízművek dolgozói részére biztosított kedvezményes díjú vízszolgáltatás formájában. Az időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy — a fejlesztésben vállalt állami szerepvállalás hiányától, és az erre visszavezethető kiépítési elmaradástól eltekintve — a magyar víz- és csatornaszolgáltatás rendje, szakmai színvonala megfelelt a korabeli osztrák, német vagy svájci gyakorlatnak. A víziközmű-ellátás a szocialista gazdaságirányítás kiépítése időszakában (1950-1968) A szocialista társadalmi-gazdasági rend bevezetésével a vízközmű-létesítményeket államosították, építésük és működtetésük állami feladat lett. A tevékenység országos irányítására az ötvenes évek közepén létrehozták az Országos Vízügyi Főigazgatóságot. A vízközművesítés kezdettől fogva csak a maradékelv alapján részesült a fejlesztést szolgáló állami erőforrásokból, ezért csak oly an mértékű előrelépésre kerülhetett sor, mely az elsődleges állami feladatok szempontjából elengedhetetlen volt: elsősorban az új, úgynevezett szocialista iparvárosokban az ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés fejlesztésére. Az iparfejlesztéssel és a városokba áramló falusi népesség letelepítésével kapcsolatban azonban már elhagyható feladat volt a csatornákon elvezetett szennyvizek hatékony tisztítása stb. A közműolló kezdett szétnyílni. Az ötvenes évek végén indult meg a vízi közművek társulati úton való kiépítése. A társulati vízi közművesítés lakossági fogadtatása kedvező volt, ugyanis 1965-től a községekben a magánerős lakásépítés következtében gyorsan növekedett a korszerűen felszerelt (például a fürdőszobás) lakások aránya, ami a korszerű lakásvízellátásra irányuló tömegigényt gerjesztette. 1960 után kialakult az állami gazdaság központi, úgynevezett miniszteriális szektora is: a legelső regionális vízműlétesítmény megépítésével és üzemeltetésére a legelső tárcairányítású regionális vízművállalat létrehozásával (Sajómenti Vízművek Vállalat). Az időszak közepére alakult ki a víziközműfejlesztéseknek az a finanszírozási rendje, mely a magyar szocialista gazdaság egész időszakára jellemző volt: — állami központi beruházás (regionális víziközművi főművek, állami célcsoport), — állami területi beruházás (tanácsi, egyéb állami beruházás), — társulati-vállalati beruházások (víziközműtársulatok és vízművállalatok beruházásai, vízművállalatok rekonstrukciói). A szolgáltatási díjak megállapítása is az állam feladata lett. A korábban kialakult lakossági díjakat — politikai, életszínvonal-politikai szempontok miatt — nem volt szabad érdemben megváltoztatni. A konstansnak tekinthető szolgáltatási díjbevételek és a növekvő működtetési költségek emiatt szükségszerűen fokozódó különbözetét a központi állami költségvetésből évente nyújtott, egyre nagyobb volumenű támogatás fedezte. 1960 után megkezdődött a korábban már államosított, százas nagyságrendben létező helyi — városi, községi — üzemeltető szervezetek központilag, felülről vezérelt integrálásával az úgynevezett tanácsi gazdaságban a területi —megyei (megyei jogú városi, fővárosi) szintű és tanácsi irányítású — üzemeltető szervezetek kialakítása. Az integrációs folyamat önmagában előnyös volt, lehetővé tette a szolgáltató szervezetek személyi és technikai erőforrásainak jobb kihasználását. Nem véletlen, hogy ugyanebben az időszakban indult meg Ausztria, az NSZK és Svájc területén is az üzemeltető szervezetek integrációja, alulról építkezve és mindenkor az érintett önkormányzatok elhatározásából, azok érdekeinek megfelelően. Az integrációs folyamattal majdnem egyidejűleg megindult a szolgáltatás centralizációs folyamata is, a tanácsi gazdaságban kialakított területi állami vállalatok vagy ezek egységei, valamint az általuk működtetett vízi közművek átadásával a központi állami gazdaságba, központi vízügyi irányítás alá helyezésükkel és regionális vízművállalattá szervezésükkel. A víziközmű-ellátás a centralizált szocialista gazdaságirányítás fellazulása időszakában (1968-1988). A gazdasági fejlődés anomáliái miatt 1968- tól az új gazdasági mechanizmus bevezetése címén kísérlet történt a gazdaságirányítás szocialista elvekre épülő általános reformjára. Ennek keretében változtak a fejlesztésekre vonatkozó szabályozók is. A tanácsi gazdaságban sorra 4
