Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-12-01 / 12. szám
A Duna pillanatai Alsó-ausztriai tartományi múzeumok kiállítása Engelhartszellben Már Linz előtt, az autópályán átívelő hatalmas transzparensek hirdetik: Engelhartszellben nagyszabású kiállítás mutatja be a talán legeurópaibb folyó, a Duna évszázadai t-évezredeit. A kisváros maga is a nagy esemény lázában ég tavasz óta: még a tűzoltószertárból is kitelepítették a masinákat, hogy helyet adhassanak a dunai nemzetek önálló bemutatkozásainak (erről később). Maga a Duna-kiállítás stílszerűen a már itt is tekintélyesen hömpölygő folyón, uszályokon és egy-két kikötőépületben látható, a városszéli trappista apátság pedig a kolostor kerengőjében és káptalantermében ismerteti hétszáz éves itteni történetét. Minket, az esztergomi Duna Múzeum munkatársait persze elsősorban az érdekelt, hogyan látják-láttatják osztrák kollégáink a folyót, az itt volt és így-úgy alakult életet, hová teszik a hangsúlyokat, azokat a történelmi-természeti momentumokat, melyek döntő hatással voltak a dunai régióra. És nem utolsósorban kíváncsiak voltunk a nyugati kiállítás-rendezési technikára, az általunk nem is álmodható ötletekre, magyarul: milyen egy olyan Dunakiállítás, ami úgy készül, hogy van rá pénz. Kezdjük a végén: lehengerlő az egész rendezvény „eladása”. A jó'száz kilométerrel arrébb már kinn lévő hatalmas reklám-transzparenseket már említettem. Közeledve Engelhartszellhez faluról-falura egyre több plakát hirdeti az eseményt, a helyszínre érve pedig már szinte minden a kiállítás körül forog. Nagy kék zászlók jelölik a bejáratot (az útközben sulykolt plakátmotívum: egy piros vízmérce és a hullámokon széttörő tükörképe), ahol azután a belépőjegy mellé 450 oldalas katalóust, videofilmét, CD-lemezt, képeslapot, orítékot, bélyeget vehet az érdeklődő — ak a Dunáról, benn pedig könyvek, kédapok, grafikák százai szintén a foól. Azt már kissé rezignál tan állapítjuk hogy még a söralátéten is az oly jól uzmércés embléma van... ti kiállítás két fedett uszályát — v>rrósodjanak a nyári melegtől szivattyúzott, onnan folya<íáló Duna-vízzel hűtik. a odabent, s mellé han- Ezt már hallhattuk a 'ábránként működő hatalmas üreges vaslemezekkel (vízihárfával) erősítették fel a folyó kiszámíthatatlan, pillanatonként változó mormogásait, csobbanásait. Nagy ötlet! Az esztergomi Duna Múzeum két tárgyát adta a kiállításhoz: az óbudai zsinagóga héber nyelvű 1838-as árvíztábláját, és Széchenyi István, Waldstein János, valamint Beszédes József 1830-as al-dunai szemleútja hajójának, a Desdemonának makettjét Két kis tárgy, szinte elvesznek a nagy hajóbelsőben, sok-sok csillogó barokk-klasszicista városkép, szentkép között. Mint ahogyan a többi Magyarországról idehozott emlék is (városképek, egyházi kegytárgyak stb.) így jár, pedig Ausztrián és a közeli Németországon kívül tőlünk kérték a legtöbb bemutatandót. A sok-sok száz közé huszonkilencet. A szlovákok, délszlávok, de Románia és Bulgária múzeumait is mindössze egy-egy (!) tárgy képviselte. Szomorú ez. Nem gondolom persze, hogy ott, a német határ menti osztrák kisvárosban elsősorban ránk volnának kíváncsiak, és még azt sem, hogy ne lenne szíve joga egy kiállítás rendezőinek a tárgyi anyagot önállóan megválogatni. De ha a kiállítás címe A Duna, akkor nem lehet a folyónak 1000 kilométernyi alsó szakaszáról nem tudomást venni. Mert a kiállítás amúgy nagyon-nagyot markol: külön tárgyalja a természeti környezet alakulását-állapotát (földtörténeti fejlődés, árvizek, állatvilág, a halak élettere, a vízi utak alakulása, a víz mint energiaforrás), az életmódot az őskori betelepüléstől a kereskedelmen, hajóépítésen át az itt' megtelepült egyházakig, iskolavárosokig, a politika dunai törekvéseit stb. Ez is vezet ahhoz, hogy a témákat csupán felvillantani képes, s így a kiállított tárgyak kapcsolata legfeljebb is csak esetleges! Az említett Desdemona-makett például a Főúri utazások fejezet egyik illusztrációja, egy XVII. századi, a török—Habsburg tárgyalásokról szóló metszetes könyvecske és egy hasonló korú szépen hímzett tegez társaságában. Az összefüggést keresni fölösleges, mert nincs... Azért láttunk nagyon szép, irigylésre méltó dolgokat is: a jelenkori dunai árvizekről, mentésekről készült dokumentum1994 * filmeket folyamatosan vetítik, vagy a folyó Aschach—Linz közötti, egykor (a mi Csallóközünkhöz hasonló) ágas-bogas szakasz szabályozási fázisait fénygrafikán, s jó játék a gyerekeknek az archimedesi csavar, maguk emelhetik a vizet. Szomorú tanulsága a kiállításnak az augusztus 20-án megnyílt magyar bemutató. A szervezők — természetes módon — az ausztriai magyar kultúrintézetet, a Collegium Hungaricumot keresték meg, amely — az új szelek(?) bűvöletében, és mindenképpen érthetetlenül — vállalkozói alapon kívánta a kiállítást megrendezni (új szelek) úgy, hogy ’94 májusáig (!) nem értesítette a szakmai érdekelteket. (Az előzmények dilettantizmusát leginkább az mutatja, hogy az elfogadott előzetes tervben szerepelt egy kiállítást, éttermet, elárusító-pavilont fedélzetén hordó, odavontatni tervezett uszály, melynek kiemelkedő látványa egy gigantikus székelykapu lett volna...! A roppant költségeknél talán csak a dolog ízléstelensége lett volna nagyobb. Örüljünk, hogy végül visszaléptek a vállalkozók.) Az esztergomi Duna Múzeum június közepén értesült arról, hogy lehetőség van magyar nemzeti bemutatóra immár a tűzoltószertárban. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk két héten át a Közlekedési Múzeum munkatársaival (anyaggyűjtés, megvalósítási terv és költségvetés készült), mikor Engelhartszellbe kiutazva megtudtuk: pénz az semmire, van viszont népművészeti kiállítási anyag Mezőtúrról. A Közlekedési Múzeum, Országos Műszaki Múzeum és Duna Múzeum jelen lévő képviselői a feltételeket, szakmai dilettantizmust és érdektelenséget látva lemondták a különben is rendkívül feszítettnek ígérkező piunkát. A megvalósult kiállítás pedig a Továbbélő népművészet Magyarországon címet viseli. így került Mezőtúr a Duna partjára, és maradt jókora szégyenben a magyar (műszaki) muzeológia... cs> Kaján Imre 11
