Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
Hegyvidéki területek csatornázásának és szennyvízelvezetésének problémái A csatornázás a szennyvizek ártalommentes elvezetésének legfontosabb eszköze. Alkalmazásánál azonban figyelembe kell venni azokat a műszaki és pénzügyi korlátokat, amelyek a hegyvidéki területeken erőteljesen jelentkeznek. A rendszer kialakítását tekintve: — a gravitációs üzemmód mellett szükséges kényszeráramoltatási szakaszok kiépítése a csatorna nyomvonala alatt elhelyezkedő' szennyvízkibocsátók bekötéséhez, — számos úgynevezett improduktív szakasz létesítése a jellemzően laza beépítettség miatt, — az élővízfolyások megközelítése és azok keresztezése, — az úsztatási mélység biztosítása, főleg a szakaszosan üzemelő intézményi szennyvízkibocsátóknál. A műszaki kialakítást tekintve: — a talaj adottságok miatt a munkaárok kialakítása, — a szükséges védelem kiépítésének költségei és műszaki nehézségei (infiltráció elleni védelem), — a nyomvonalvezetés a településekre jellemző szűk közterületi sáv miatt, — a nagy esésű területen történő átvezetés (drasztikus esésviszonyok, a gyökérzóna hatása). Az említett problémák élesen jelentkeznek Miskolc város ivóvízellátása szempontjából a meghatározó jelentőségű bükki karsztterület csatornázási munkáinál. A vízbázis jelentőségét bizonyító néhány adat: — dinamikus vízkészlet: 100—150 E m/d, — víztermelés volumene: 25—30 E m /d. A vízbázis a vízigény közel egyharmadát fedezi! A teljes vízbázis vonatkozásában elmondható, hogy a víznyelőkön keresztül a hegység karsztvízkészletét a felszíni szennyező' anyagok bejutása potenciálisan veszélyezteteti. Külön figyelmet érdemel, hogy a vízadóba már bejutott szennyező anyag terjedésének útja nem vagy csak részben követhető, ezért a káros hatás elleni védelem utólag nem oldható meg. A preventív védelem kiépítése mellett szól az is, hogy a terület vízellátását biztosító többi vízbázis védelme sem megoldott, a kitermelt víz csak kezelés után hasznosítható (általában vas- és mangántalanítás), ami azt is jelenti, hogy a fajlagos víztermelési költség a karsztvízhez viszonyítva nagyságrenddel nagyobb (külön fejezetet érdemel a különböző vízminőségű és ionösszetételű vizek a városi vízellátó rendszerben történő összekeveredése miatt előálló vízminőségi problémák elemzése is). A leírtak alapján, azt hiszem, bizonyított a vízbázisvédelmi feladatok megoldásának szükségessége és az, hogy a csatornázásnak szervesen kell illeszkednie a komplex védelmi rendszerbe. Ahhoz, hogy a kitűzött célt elérjük, meg kell határoznunk azokat a műszaki követelményeket, melyeket a hegyvidéki csatornarendszerek létesítésénél teljesíteni kell. Vegyük eló'ször számba a településszerkezet által meghatározott korlátokat. A meredek és keskeny utcák miatt át kell értékelnünk olyan megszokott fogalmakat, mint az úsztatási (áramlási) sebesség felső' határértéke; a külső' alapcsatorna és a házi bekötőcsatorna határvonala; a telken belüli tisztítóakna kialakítása; a közcsatorna minimális átmérője; a gravitációs csatornák tartós nyomás alatti üzemeltetése; karbantartás stb. A rendelkezésre álló műszaki irányelvek a hegyvidéki csatornarendszerek kialakításának speciális problémáival nem foglalkoznak, ezért a tervezésnél egyedi megfontolások szükségesek. A teljesség igénye nélkül néhány tervezési szempont: Aknát kell tervezni: a gyűjtőcsatornák, -ágak csatlakozásánál; minden harmadik csőrekötés után; maximum 80 m-enként; surrantószerűen üzemelő szakasz elején és végén; élővízfolyást keresztező szakasz elején és végén. Bekötéseket: a megvalósítható csőre közvetlenül csatlakozó idommal; a telken belül tisztítóidom létesíthető; célszerű több ingatlant egy csatlakozóaknába bekötni. Tisztítóaknákat: 400-500 m-enként, a gravitációs szakaszoknál; célszerű például STRENG tisztító nyílású ido-mokat beépíteni (KPE-csőrendszer). Vizsgálati helyeket: a tisztítóaknák közé kötelező; nyomott szakaszoknál 160—200 m-enként. A vizsgálóhelyek beépítésének célja: hibahelyek behatárolása; állandó légtelenítés (a légzsákok a szállítási kapacitás jelentős csökkenését eredményezhetik). Hidraulikai számítások: a hidraulikai szállítókapacitást az órai szennyvízcsúcsra (L/s) kell meghatározni; optimális víztelenítettség 40—60%; optimális úsztatási sebesség 0,8—1,2 m/s. Száraz időben (időszakosan) a minimális úsztatási sebesség nem alakul ki (VL 0,4 m/s, de KPE, UPONOR stb. anyagú, sima csőfelületű csöveknél az öntisztulás így is biztosított. Munkaárok (nyomott szakaszok): szélességét minimalizálni kell (minimális szélesség 30 cm); földtakarás a cső felett minimum 100 cm; az ágyazatoknál a csővezeték alatt és felett 15 cm vastagságú jól tömörített 4
