Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
Emlékezz a nagy elődökre! Emlékbeszéd Kvassay Jenő és Sajó Elemér sírjánál Két magyar kultúrmérnök sírjánál tisztelgünk ma. Olyan emberek sírjánál, akik műszaki tevékenységükkel és emberi magatartásukkal egyaránt hosszú-hosszú időre meghatározták a magyar vízügyekkel kapcsolatos teendők irányát. Munkásságuk jobb megértése érdekében tekintsük át röviden hazánk vízügyi helyzetének kialakulását, továbbá a víz szerepét történelmünk folyamán. Magyarország földrajzi helyzete miatt a folyó- és állóvizek valamint a felszín alatti vizek már a honfoglalás óta különös fontosságúak voltak. Erről tanúskodik Werbőczy István országbírói ítéló'mester 1514-ből származó Hármaskönyve, amelyet П. Ulászló királyunk megbízásából állított össze. A Hármaskönyvet később 1678-ban felvették a magyar törvények hivatalos gyűjteményébe, a Magyar Törvénytárba (közismertebb nevén a Corpus Jurisba). A hazai igazságszolgáltatás e két alapvető művében igen sok rész foglalkozik vizekkel összefüggő kérdésekkel, amelyek alapján jól nyomon követhető a hazai vízjog kialakulása és megismerhetők a vízügyi igazgatás korai formái, s a vízzel kapcsolatos problémák. Például a Hármaskönyv szerint, a birtokok leírásában alkalmazandó Haszonélvezetek és tartozékok című fejezetnek tartalmaznia kell a vizek, folyók, halastavak, halászhelyek, vízfolyások, malmok és malomhelyek részletes leírását is. A könyv első része a mederváltozásokkal, árvédelmi töltésekkel és malomgátakkal összefüggő birtokjogi kérdésekről intézkedik, amelyek során, a közérdekű vízimunkálatok érdekében a magántulajdon bizonyos korlátozását is megengedi. A mederváltozások és az átvágások létesítésének lehetősége alapján kimondja, hogy vízfolyások birtokhatárul nem tekinthetők. A törökök Magyarországra történt bejövetele s ennek következtében az ország három részre szakadása vízügyi szempontból is igen hátrányos volt. A háborús helyzet állandósulásával, a közigazgatási viszonyok szétzüllesztésével és az ezzel együttjáró gazdasági hanyatlással az árvízvédekezési és a közlekedési, köztük a hajózási körülmények is egyre romlottak. A hadi cselekmények következtében szinte általánossá vált nagy területek hadászati célú elárasztása. Szomorú példák erre Szigetvár, Sárvár, Ecsed, Gyula, Temesvár és környéke, de ekkor zárták el — a Balaton melléki várak védelmére — a Balaton vízszintjét szabályozó Siót is. Ezeknek hatására a korábban csupán időszakosan, esetleg rendszeresen vízzel borított területek kiterjedése az eredeti többszörösére növekedett, s egész folyóvölgyek vizenyősödtek el. A háborús pusztításokkal, a hadicselekményekkel kapcsolatos tudatos rombolás, a védelmi célú elárasztás, a meghódított területek kiuzsorázása, tönkretétele mind a természetbe való veszélyes és igen káros beavatkozás volt. Ennek következtében a mezőgazdaságilag művelt terület minimálisra csökkent, hazánkban uralkodóvá vált a pásztorkodás és hihetetlen méretű volt az erdőirtás. A mezőgazdasági területek egyre feljebb szorultak, a peremvidék völgyeibe. Ezekkel együtt járt a nagymértékű talajerózió, megnövekedett a hordalékelsodrás és gyorsult a csapadéklefolyás. A folyók vízjárása egyre hevesebb lett. A XVIII. században kezdődött el a harc a vizek kártételének megfékezésére. Az előzményekből következett, hogy az első hazai polgári mérnökök nagyrészt a hadmérnöki karból kerültek ki. Nemzetközi viszonylatban is úttörő volt az 1782-ben megalakított Földmérő és Vízépítőmémök-képző Intézet. 1788-ban létrehozták a Vízügyi és Építészeti Főigazgatóságot, amely a vízügyi igazgatás mai szervezetének elődje. Ettől kezdve — bár némi megtorpanásokkal — egyre nagyobb ütemben fejlődtek a vízügyi munkálatok. így érkezett el az ország az 1879. évhez, amikor Kvassay Jenő kezdeményezésére megalakult a Kultúrmérnöki Intézmény, amely 1884-től a halászati ügyekkel, majd 1890-től a közegészségügyi mérnöki feladatok megoldásával is foglalkozott. 1889-ben a minisztériumok ügykörének újjászervezése alkalmával megalakították az Országos Vízépítési és Talajjavító Hivatalt, amelynek vezetőjéül Kvassay Jenőt nevezték ki. 1899-ben a vízügyi igazgatást továbbfejlesztették, és megszervezték az Országos Vízépítési Igazgatóságot. Ez az új szervezet — amely Kvassay Jenő alkotása volt — egységessé tette a vízügyi igazgatást. Elsősorban Kvassay Jenő erőfeszítéseinek eredményeképpen a századfordulóra sikerült befejezni a Tisza-völgy rendezésének első részét, amelynek keretében 4,5 millió katasztrális hold területet ármentesítettek, 3550 km hosszú töltést építettek, s a Tisza szabályozásának eredményeképpen a folyó síkvidéki szakaszának eredeti 1419 km hosszát kereken harmadával, 966 km-re rövidítették meg. Kvassay hatalmas erőfeszítéseket tett a korszerű vízi közlekedési poliüka kialakítása érdekében is. Megkezdte a vízi utaink fejlesztésének előkészítését, megszervezte a Balatoni Kikötők Felügyelőségét, és elindította a Balaton fejlesztési munkálatait. Még hosszan lehetne sorolni Kvassay Jenő tevékenységét és eredményeit. Hiszen nem említettük szakirodalmi munkásságát, a vízjoggal kapcsolatos erőfeszítéseit, a hírlapokban megjelent cikkeit, a vízellátás és csatornázás helyzetének előbbre vitele érdekében kifejtett fáradhatatlan ügybuzgalmat. E távlatokban gondolkodó, de a jelen feladatait jól kiválasztó s azokat magas színvonalon megoldó mérnök 1919-ben befejezte alkotó mérnöki tevékenységét, nyugalomba vonult, és még ugyanabban az évben eltávozott az élők sorából. Emlékét azóta is tisztelettel és szeretettel őrizzük, s utódainknak is örökségül hagyjuk. Kvassay Jenő munkájának méltó folytatója Sajó Elemér volt, aki 1875 szeptemberében itt, Oriszentmiklóson született és vízépítő mérnöki tevékenységét 1897-ben kezdte meg. Tehát 22 évig volt Kvassay Jenő pályatársa, majd zseniális gondolatainak nemcsak továbbvivője, hanem alkotó továbbfejlesztője is. Mérnöki munkáját a Földművelésügyi Minisztériumban kezdte, a Ferenc-csatorna tiszai hajózsilipjének építésénél. 1900 és 1906 között az Alsó-Begán a torkolati kamarazsilip és a duzzasztómű építésén dolgozott. 1907-től a budapesti kereskedelmi kikötő bejárati hajózsilipjét — az úgynevezett Kvassay-zsilipet — építette. 1916-tól a soroksári Duna-ág munkálatait vezeti. 1919-től pedig a kikötőépítő igazgatóságnak — amely abban az időben a kereskedelmi kikötő építését irányította — a főnöke. A kikötőépítés befejezését követően először a Földművelésügyi Minisztérium műszaki főosztályán dolgozik, később a balatoni kikötők felügyelője. 1930-tól a magyar vízügyek legfőbb irányítója-1934-ben megromlott egészségi állapota miatt nyugdíjba megy. Nyugdíjas éveit azonban nem élvezheti, mert — hasonlóan Kvassay Jenőhöz—még nyugdíjba menetelének évében visszaadja nemes lelkét a teremtőjének. Ennek immár 60 éve. Ebből az alkalomból ne csak hivatali tevékenységének fő állomásait idézzük fel, hanem tekintsük át a szakírói tevékenységét is — amely alapján méltán nevezik őt a korszerű vízgazdálkodási tervezés megteremtőjének. 15
