Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-09-01 / 9. szám
Parton vagy vízben? Hol vagyunk? 1994 nyarán, túl egy keserves hároméves perióduson, de nem ismerve még a jövó't, a megfogyatkozott, de meg nem tört vízügyi társadalom joggal teszi fel a kérdést: Hol vagyunk? A parton-vagy a vízben, állóvízben, netán ellenáramban avagy a sodrásban? És ha a sodrásban, akkor mi van előttünk? Ha elemezni akarjuk és minősíteni az elmúlt három évet, legjobb talán nagy költőnket idézni (Ady Endre: Két kuruc beszélget) Most már nagyon jó, Mert nem lehet rosszabb... A vízügyi dolgozókat, beosztottakat és vezetőket egyaránt az elmúlt években szó szerint a lét és nemlét nagy kérdései foglalkoztatták. A szervezés és átszervezés mindennapossá vált, külső támadások vonták el a figyelmet a munkáról. A politikai hátterű lejáratás egyenes velejárója volt a gazdasági háttérbe szorítás. Az átszervezés céllá vált, holott csak eszköz lehetne. S itt és most nem csak a vízügyi igazgatóságokra gondolok, hanem az egész vízgazdálkodásra, a víziközmű-vállalatokra, a vízgazdálkodási társulatokra, a vízügyi tervezőkre. Mert az erózió nem csak ránk jellemző: Meggyőződésem, hogy a magyar vízgazdálkodás színvonala egy ágazat, a szennyvíztisztítás kivételével előbbre tartott, mint általában az ország. Érvényes ez a szellemi erőkre és az anyagi szolgáltatásokra egyaránt. A vízgazdálkodás politikai megtámadtatása jóval a rendszerváltás előtt kezdődött (1974. Dégen Imre nyugdíjazása), s merész fordulattal (vízlépcsőszindróma) 90-ben is tovább folytatódott. Miért beszélek fordulatról. Csak azért, mert a hetvenes évek közepén ki lettünk kiáltva egy olyan jobboldali csapatnak (majdnem bandát írtam), akik eléggé el nem ítélhető módon a szakmát elébe helyezik a politikának, de mikor kiderült, hogy ez nem csak egy bizonyos politikával szemben érvényes, akkor egyből mi lettünk a pártállam utolsó bástyája. Nyilvánvaló, nincs itt másról szó, mint arról, hogy ez a több évszázados szakma, amelynek képviselői az Alföldön a múlt században megteremtették a modern élet lehetőségének alapját, s ma mostoha körülmények között működtetnek egy nélkülözhetetlen infrastruktúrát, nagy többségükben nem hajlandók szakmai lelkiismeretükkel ellenkező nyilatkozatokra és tevékenységre. Mi történt az előző négy évben? Az önkormányzati törvény kellően át nem gondolva szétzilálta, ellenőrizhetetlenné tette a víziközmű-szolgáltatást. Nem arról van szó, hogy nem kellett átalakítani a korábbi struktúrát, a megyei vízművállalatokat. Azonban ennek az átalakulásnak gazdasági-műszaki alapon és nem indulatoktól vezérelve kellett volna végbemenni, s az átalakulásnak nem a legtöbb vállalat elemeire bontásával kellett volna bekövetkezni. Az indítékok: önkormányzati individualizmus és a vízár lefele srófolása. Ez utóbbi máris megkérdőjelezhető, kíváncsi lennék egy országos felmérésre. Hogy mi az olcsó és mi a drága, egyébként is megítélés kérdése. A folyamat ma megállíthatatlannak látszik, egyelőre még a bomlás folytatódik, s évek kellenek valószínűleg, míg a gazdasági-műszaki szükségszerűség újra az integrálódást veszi célba. Még szerencse, hogy a regionális vállalatok egyelőre megmenekültek, hiszen nagy térségek kiszolgálása múlik rajtuk. A víziközmű-vállal átok történetének legújabb fejezete (mondhatnám divatja) némely megyei jogú város vállalatának külföldi segítséggel történő feldarabolása. Nem vagyok általában a külföldi tőke jelenléte ellen, de nem hiszem, hogy az eddigi egy vállalat négyfelé szabdalása gazdaságos. Tudom, mert láttam, hogy Franciaországban sem tudnak többet a vízműüzemeltetésről, mint a magyar mérnökök (újdonságként mutogatták nekünk Le Mansban a számítógépes vízdíjszámlázást és a térinformatikai rendszert, és igen-igen elcsodálkoztak, hogy nem csak ismerjük, de évek óta alkalmazzuk is). Csak abban az esetben érdemes együttműködni, ha jelentős mértékű és kedvező feltételű tőkebehozatal érvényesül. A vízügyi igazgatóságot mindez közvetlenül úgy érinti, hogy mint I. fokú vízügyi hatóság a vízjogi üzemeltetési engedélyeken keresztül köteles felügyelni az új szervezetek előírásos működését. De a kényszerítés eszközei nagyon gyengék, hiszen vízmű bezárását elrendelni nagyon kétséges eljárás, bírságolási jogunk nincs, marad a rábeszélés. Másik nagy szelete a vízgazdálkodásnak, melyet megalázóan érintett az elmúlt négy év, a vízgazdálkodási társulatok. A mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásával, a sok tízezer kistulajdonos megjelenésével bizonytalanná, sok esetben felismerhetetlenné vált az érdekeltség. Ez finanszírozási ellehetetlenülésre vezetett, a társulatok ma nem abból élnek, amire megalakultak. Vezetőik óriási erőfeszítéseket tesznek a jelentősen karcsúsodott szervezetek tovább éltetésében, mert meggyőződésük, s nekem is az, hogy a magántulajdonon alapuló mezőgazdaság sokkal inkább igényli a társulatot, mint a korábbi nagyüzemek. Csak idő kell ennek felismerésére. Ahol az öntözés domináns, ott ez már megjelenik, a belvízgazdálkodás igényeinek felismerését pedig az időjárás determinálja. S most pár szót magunkról: 1990 végén a vízügy elvált kényszerházastársától, a környezetvédelemtől. Meggyőződésem, hogy soha nem tartoztak össze. A környezetvédelem olyan hatósági tevékenységet igényel, mely mindentől független kell legyen, mert minden emberi tevékenységnek van környezetalakítási kihatása. Az is megkérdőjelezhető, miért vízgyűjtőhatárokra szervezett a környezetvédelmi felügyelőség, célszerűbbnek látszik a közigazgatási határ. A vízügy természetesen foglalkozott, foglalkozik környezetvédelmi kihatású tevékenységgel, de legalább olyan mértékben az önkormányzatok, az ipar, a mezőgazdaság is. Mindent azért még sem lehet a környezetvédelmi szervezetekbe integrálni! Hogy a környezetvédőknek irányunkban az átlagosnál nagyobb az affinitásuk, annak egyszerű oka, hogy szeretnének profitálni a vízügy több évszázados hagyományából, szakismeretéből, infrastruktúrájából, s mert a vízügy az elmúlt években támadható beteg oroszlánnak látszott. Úgy gondolom, mindkét szakmának megvannak az egymástól jól elkülönült feladatai, abba kellene hagyni az egymásra uszítást és rendbe tenni a hatás- és jogköröket. 1991 elején az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság még közel 1200 fővel rendelkezett, és több évtizedes kialakult rendben végezte hatósági, szakágazati, kezelő-üzemeltetői és kivitelezési feladatait. Sokat bántották a vízügyi igazgatóságokat azért, hogy szervezetük, tevékenységük jogilag ellentmondásos, de egyetlen konkrét esetről sem tud senki, amikor a vízügyi igazgatóság vállalkozói tevékenységének érdekében viszszaélt volna hatósági lehetőségeivel. Ezzel szemben ez az összetett és speciális szervezet lehetőséget adott rá, hogy a fiatal szakemberek a kivitelezésben megszerezzék azt a műszaki gyakorlatot és vezetési ismereteket, melynek birtokában eredményesen tevékenykedtek mind az árvízvédekezésben, mind a hatósági, szakigazgatási munkában. De nem csak az emberek, az eszközök is így voltak naprakészen biztosíthatók. A probléma akkor kezdődött, amikor az állam a saját felelősségi körébe tartozó és az élet- és vagyonvédelmet, valamint a víziközszolgáltatást biztosító művekre nem hogy a fejlesztési, de a szintentartáshoz szükséges fenntartási pénzeket sem biztosította, s ezért a piac felé kellett nyitni a meglévő kapacitások kihasználása, az emberek foglalkoztatása érdekében. Sajnos, ez a helyzet egyre romlott, s közben a piaci lehetőségek is szűkültek. Érdekes paradoxon, hogy az átalakítás lehetőségét akkor kapta meg a vízügy, amikor a szervezet többéves leépítését követően a piaci lehetőségek javulásával kezdett az egyensúly helyreállni. Jó tudni azt is, hogy a vállalkozás nyereségét minden esetben visszaforgattuk az alaptevékenységre. Ha az állam a 94-es árszinten szükséges 7-9 milliárd forintot biztosította volna, illetve ez 16
