Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-08-01 / 8. szám
A vízügyi szolgálat legendás évtizedeit kutatva a históriaírók valószínűleg értetlenül állnak majd a Dégen-jelenség előtt. Egyrészt úgy látják majd, és valószínűleg nem is alaptalanul, hogy egy nagy egyéniség akaraterejének és kitartásának köszönhetően — s ez kétségtelenül Dégen Imre jellemzője —a vízügyi szolgálat eddig soha nem tapasztalt hatékonyságot mutatott fel. Másrészt azt is tapasztalhatják, hogy ez a korszak — a maga erényéi mellett — több ellentmondást is hordozott, melyek akkor igazán mégsem juthattak érvényre. Hogy ez így történhetett, nagyrészt dr. Breinich Miklós egyensúlyozó készségének volt köszönhető. Mikor már minden húr pattanásig feszült, mikor a józan észre való apellálás nem látszott elégségesnek, az ő hangja volt a mérce. — Lassan a testtel! -— így csitította a felhevült, békéden csapatot, ha már túl hangos volt a replika. Ilyenkor a helyzetet nem kommentálta. Fanyar mosolya többet mondott mindennél. Jómagamegy őszi napon (valamikor 1967- ben) találkoztam vele hivatalosan először. Már akkor szóbeszéd tárgya volt, hogy a következő évtől az OVF munkatársa leszek, de az ezzel kapcsolatos előkészületek elhúzódtak. Egy tájértekezlet előadójaként vázolta a maga szerény modorában a vízgazdálkodás országos helyzetét az egybegyűlt somogysági gyülekezetnek. A szünetben odajött hozzám, és csak annyit kérdezett: — Na, mikor jössz ? — aztán körbevették a helyi hatalmasságok, s én még igazából felelni sem tudtam neki. Biztató volt azonban, hogy valahol számítanak rám. Ezt követően persze többször volt alkalmam részletesebb eszmecseréré is. Mert szűkszavúnak ugyan szűkszavú volt a munkában, de rövid eszmecserékre mindig készen állt. Ez a vezetési módszer volt az akkori vezérkar legfontosabb jellemzője. Sokan azt mondták, hogy Breinich Miklós nem szeretett dönteni. Kétségtelen, hogy (mint később mindig kiderült) hevenyészett, nem megfelelő összeállítások hónapokig nem kerültek ki az íróasztaláról. Nem szerette (valószínűleg most sem szereti) a pongyola, semmitmondó szövegeket. Én magam igazán nem panaszkodhatok. Egy-két kivétellel hamar kikerültek a dolgaim arról az ominózus íróasztalról. Amelyik pedig mégsem? Azt jobb volt kicsempészni a titkárság hallgatólagos beleegyezésével onnan addig, amíg nem volt túl későn. Ám ezt is meg kellett tanulni, észre kellett venni. Itt semmit sem mondtak el kétszer. Néha még egyszer is alig. Ki kellett találni. Sikerült e igazán? Azt hiszem, erről őt kellene megkérdezni. Főnökei letolásait megtartotta magának, nem adta tovább, pedig megtehette volna. Mégsem tette. Pedig ugye milyen egyszerű lett volna? Volt módom tapasztalni hallgatásának bölcsességét (és főnökeinek időnként kíméletlen stílusát), ám ő még akkor is egy röpke kézmozdulattal arra figyelmeztetett (amikor már majdnem kinyitottam a számat), hogy ne tegyem. Valószínűleg igaza volt. A nem jól időzített apelláta sohasem lehet igazán eredményes. Talán ha megírná egyszer a vele történteket, kiderülne, hogy mit rejtett el munkatársai elől, mi mindent védett ki mások helyett. Megírja-e? Lehet. Én szívesen venném ezeket az emlékeket. Nagy ügyek indulásának volt társvezetőként tanúja. Rajta kívül ma már talán senki nem tudja, mi volt az igazi oka a Gabcsikovo—Nagymaros vállalásának. Micsoda idegölő viták előzhették meg a legfontosabb döntéseket. Ezek terheit hordozva lehetett-e igazán elégedett magával? Valószínűleg nem, bár nem hiszem, hogy neki bárki szemrehányást tehetne. Dr. Breinich Miklósnak nincs szégyellnivalója. Ó megtette a magáét. A döntések? Nos, azokat — mint mindig — eggyel magasabb szinten hozzák. Azok elviselése a művészet. Ritkán oldódott fel igazán munkatársai körében. Egy-egy tárgyalás sikere azért felvidította, s ekkor közlékenyebbé vált. Egy ilyen helyzetet kihasználva (valamilyen nagyobb tárgyalásról jöttünk) szólalt meg Szirota Pista csak úgy a bajsza alatt, amikor beszálltunk a Fő utcai (úristen, hol van az már!) liftbe. — Ilyenkor a jobb főnökök meg szokták hívni jobb munkatársaikat egy konyakra. Ebből az okból szálltunk ki mi is a negyedik emeleten és követtük meghívónkat, Breinich Miklóst (ha már ilyen akaratosan invitált). — Marika! Hozzon ezeknek (ezek voltunk mi) valami innivalót — szólt, és már tűnt volna el a dolgozószobája ajtaja mögött. — Nem addig van az, főnök — így Szirota —, mi abból a konyakból szeretnénk kapni, amit a szekrényedben őrzői! így esett aztán, hogy előkerült abból a féltve őrzött szekrényből a féltve őrzött üveg. A benne lévő sem volt akármilyen. Mi (Szirota és én) tanúsíthatjuk. Hihető-e a történet? Hihető, nem hihető, így esett. Most már csendesen telnek dr. Breinich Miklós nyugdíjas napjai. Végre jut idő a családra, gyerekre, unokára. Van mit pótolni neki is, mint valamennyi akkor nagyon is befogott vezetőtársának. Kíváncsi-e a hálás utókor, hogy mit csinál most a hajdanvolt első elnökhelyettes? Rányitják-e (rányitjuk-e) az ajtót néhanap? Megkérdezzük-e olykor-olykor: Mi bánt főnök? Vagy csak egyszerűen: Már- megint kikapott a Fradi? A Kíváncsiak Klubjába (Angelika Klub) még el-elnézeget, és vitába is elegyedik a maga szelíd módján a nála fiatalabbakkal vagy a vele egykorúakkal. Persze minden érdekli, ami a szakmával kapcsolatos, de érthetően már amúgy kívülről nézi a dolgokat. Teheti. Elég sokat csinálta belülről, és egyébként is nagyon jól tudja, kívülről minden másként fest. Neki igazán volt módja mindezeket értékelni. Érdemes lenne tőle tanulni: bölcsességet, mértéktartó hallgatást, a kimért szót, a semmit el nem hamarkodás tudományát. Meggondoltságát, szellemének a szakmára gyakorolt hatását egyszer leméri az utókor. Nem kell majd szűkmarkúnak lenni! Lesz elég a tarsolyban és mindegyik súlyos a maga módján. A hetvenedik születésnapot megérni nagy istenáldás. Erőben egészségben méginkább az. a* PERECSI 7
