Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-07-01 / 7. szám
Fotó: VIZY ZSIGMOND története romra, hanem a nulláról egyre kellett eljutni. Nem volt erős gazdasági háttér, amely finanszírozhatta volna a kétségkívül költségigényes és viszonylag lassabban kamatozó vízszabályozási vállalkozásokat! Itt az érdekelteknek véres verítékkel kellett a szükséges pénzt előkeríteni, s ezért aztán minden egyes fillért megfontolva ádáz küzdelmeket vívtak a társulatokon belül a vízi munkák szükségességének kérdésében. Az örök dilemma és csapda lépten-nyomon előttük állt: tudjuk, hogy a kívánt célt maradéktalanul csak valamennyi munka elvégzésével érhetjük el, de csak a felére van pénzünk! (És akkor még feltételeztük, hogy a műszáki terv valóban hibátlan és végrehajtásával tényleg maradéktalanul elérhető volt a kívánt gazdasági cél!) A gazdaságosságra hivatkozva sokszor a műszaki félmegoldások, vagy a legolcsóbb árajánlat mellett döntöttek, aminek következtében a gazdasági cél elérhetetlenné vált. így a felvett kölcsönök visszafizetése ellehetetlenítette a társulatok érdekeltjeit. Ilyenkor az állam kényszerült a társulatok segítségére sietni, s fokrólfokra a legtöbb területen ellenőrzés alá vette a társulatok műszaki-gazdasági tevékenységét. így aztán nem csoda, hogy a társulatokban nem érdekelt politikusok részéről nemegyszer felhangzott a társulatok államosításának követelése. A Tisza-Dunavölgyi Társulat központi bizottsága sokáig sikerrel tudta kivédeni az államosítás szándékát, hiszen a felelős kormánytényezők előtt is világos volt, hogy az állami központi adminisztráció bürokratikus szervezete nem biztosíthatta azt az intézkedési gyorsaságot, amit a helyi autonóm igazgatás megadhatott, ráadásul a magántulajdonon alapuló érdekeltség erős kontrollt jelentett a helyi munkák szükségességének megítélése kérdésében. Gyökeresen változott a helyzet azonban a II. világháború után. A földosztással összekapcsolt földreform megszüntette a nagybirtokokat, amelyek a társulatok alappillérét jelentették. A földhöz jutott parasztgazdák az ármentesítési járulékot nem tudták fizetni, ezért az állam kénytelen volt a Tisza-Dunavölgyi Társulat valamennyi anyagi goridját felvállalni. A tervgazdálkodás magasabbrendűségében feltétlenül hívő baloldali kormányzat 1948-ban elszánta magát a Tisza-Dunavölgyi Társulat és ezzel az egész társulati rendszer felszámolására és államosítására. A magántulajdonon alapuló érdekeltségi rendszer ezzel hosszú időre kiiktatódott a magyar gazdasági gondolkodásból és gyakorlatból. Az állami pedig hurcolni kezdte azt a gazdasági kölöncöt, amely a mindenről gondoskodó állam szükségszerű velejárója volt. A társulatok felszámolása — elsősorban a helyi érdekeltségű vízimunkák tekintetében — elhibázott lépés volt. A közvetlen érdekeltektől függetlenített munkák, a szűkös állami erőforrások szétforgácsolódásához vezettek. Amikor az 1957-ben meghozott kormányhatározat újra lehetőséget nyújtott a vízgazdálkodási és egyéb vízi közművesítési feladatok helyi érdekeltségi alapon történő elvégzésére — a háború előtühez képest — alaposan megváltozott társadalmi környezet, de még inkább a megváltozott tulajdonviszonyok a társulatok új típusának kialakulását tették lehetővé. Az érdekeltségi viszonyok újrafogalmazása, s maga az érdekeltség megjelenése az egyik első jele volt annak, hogy a maradéktalanul államosított szocialista .gazdaság nem képes minden társadalmilag jelentkező problémát kizárólag az állam gazdasági eszközeivel megoldani. A kezdetben szigorúan hierarchizált gazdasági életben a vízgazdálkodási társulatokon keresztül valósult meg először a horizontális összefogás az akkori szocialistának nevezett tulajdon két formája, az állami gazdaságok és a szövetkezetek között az üzemi kereteket meghaladó közös érdekű vízügyi feladatok megoldására. 1957 óta a társulati mozgalom jelentős fejlődésen mentkerésztül. Ahogy a mindennapi élet sokat faragott a szocialista gazdaságirányítási rendszer merevségén, úgy változott a társulatok helye és szerepe a vízgazdálkodás rendszerén belül. Megerősödésükkel párhuzamosan egyre inkább szükségessé vált érdekképviseletük egységes megjelenítése, tevékenységük bizonyos mértékű koordinálása. Az 1967-ben létrehozott területi választmányok és az országos választmány segítséget nyújtottak a társulatok szakmai és gazdasági tevékenységéhez, valamint együttműködéséhez. Az 1960-as évek végén tért hódító új gazdasági mechanizmus lehetővé tette a társulatok számára a nyereséges gazdálkodást és a megtakarításból származó saját alap képzését, ezzel a társulatok adófizető gazdálkodó szervezetekké váltak. A rendszerváltás és az azt követő néhány esztendő a tulajdonviszonyokban, a gazdálkodás liberalizálása terén jelentős változásokat hozott. A piaci viszonyok átalakulása ma már kemény kihívást jelent a társulatoknak. Érdekeik hathatós érvényesítését a nemrég újjá alakított Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége vállalja magára csakúgy, mint egykori elődje a 70 évvel ezelőtt alakult Tisza-Dunavölgyi Társulat. cs> FEJÉR LÁSZLÓ 7
