Víztükör, 1993 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Az eredményes gazdálkodás esélyei a vízügyi szolgálatban

Mindennek ára van

Legalább kétértelmű a főcím, így lehetőséget kínál a szerzőnek, hogy a felcím által sugalltakon kívül néhány lényegesnek tartott kérdéskörre is kitérhessen. Igyekszem tehát ezt az alkalmat megragadni, abban a meggyőződésben, hogy a mai magyar vízgazdálkodás több annál, mint amit sokan gondolnak róla, amit láttatni engednek belőle

Mindenek előtt fel kívánom hívni a figyelmét arra, hogy az 1992-től életbe lépett besorolási és számbavételi rendszerben, a tevékenység egységes ágazati osztályozási rendszerében (TEAOR) a vízgazdálkodás - korábban önálló gazdasági ág - nem lelhető föl, csupán igen alapos vizsgálódás után egyes tevékenységei találhatók meg különböző helyeken. Hasonló a helyzet a szolgáltatások jegyzékével (SzJ) is.

Ebből következik, hogy a vízgazdálkodás kimenő teljesítményei - sem kiadásai (ráfordításai), sem bevételei - nem állnak össze egységes egésszé, így összességükben nem, vagy legalábbis nehezen értékelhetők. Ez a körülmény nem egyszerijen statisztikai kérdéseket vet föl, hanem a vízgazdálkodás valós megítélését teszi bizonytalanná, nem is beszélve az adózás, kiemelten az általános forgalmi adó (ÁFA) alkalmazásában jelenleg is fönnálló kétségekről.

Vitathatató ugyanis, hogy tárgyi adómentességet kell-e érvényesíteni, vagy egy nevesíthető megrendelő (az állam) részére végzett szolgáltatás ellenértékét növelje-e az adó; tehát ki a végső fogyasztó1?

Itt jutunk el oda, hogy a vízügyi szolgálat - ugyan a közvetlen érdekeltek körében többé-kevésbé pontos - meghatározása számviteli, statisztikai szempontból enyhén szólva is körülményes lett, és a vízügyi tevékenységek költségvetési, államháztartási kapcsolatai ma már nehezebben követhetőek nyomon. Igaz persze az is, hogy e kapcsolatok fellazultak, vagy meg is szűntek, összhangban az államnak a gazdaságból való kivonulási szándékával, a piaci feltételek lassankénti kialakulásával.

Mi ennek az ára?

Ma még csak becsülni lehet. A „számla” később érkezik! Hajlamosak vagyunk a vízgazdálkodást az infrastruktúra részének tekinteni, de arra már ritkábban kerül sor, hogy

megkülönböztessük egyes területeit az úgynevezett termelő és a nem termelő infrastruktúra sajátos jegyei alapján. E kettő között pedig felfogásom szerint éles határvonalat kell húzni, mert enélkül nem láthatók tisztán sem a szakmai, sem a gazdasági teendők. (Bár ez utóbbi kettő között még mindig föllelhető határvonalat illenék végre eltörölni.) Miről is van szó? Korábban, évtizedeken át, az egyeduralkodó állami tulajdon azt a látszatot keltette, hogy a paternalista állam szinte minden vízügyi feladatot megold. Gondoskodik - az egyedi természetföldrajzi viszonyok között is - a térben és időben jelentős eltérő vízszükségletek mennyiségi és minőségi követelményeket biztosító kielégítéséről, a vízhiányok póüásáról, a vizek káros bőségéből származó veszélyek megelőzéséről, a vízkárok elhárításáról.

Ez a szemlélet jellemezte a közelmúlt vízgazdálkodását, a folyamatos működtetés (széles értelemben vett vízügyi közszolgáltatás), de különösen a fejlesztés (beruházás) terén. Ennek az sem mond ellent, hogy szinte kezdettől fogva a nevesíthető érdekeltek - ez sokszor az állam nem vízügyi, hanem más, mezőgazdasági, ipari és főként a lakosság érdekét képviselni hivatott tanácsi, ma önkormányzati - erőforrásai részt vettek a vízügyi közfeladatok finanszírozásában. Nem is beszélve az állampolgárok egyre növekvő teherviseléséről, főként a vízellátás, a csatornázás, szennyvíztisztítás megvalósításában.

Részarányaikat tekintve azonban változatlanul állítható, hogy a vízügyi közfeladatok zöme a közpénzek, a kincstár (államháztartás) terhére valósul meg. Ez a tény önmagában nem lenne meglepő, hiszen a hazai vízügyi feladatok nem kis része megítélésem szerint tartósan is közösségi „lecke” marad, vagyis belátható időn belül nem teremthetők meg itt a piacosítás feltételei, legalábbis mai ismereteink szerint.

Mégis mi okozta, mi okozza a változtatás kényszerét? Elsősorban az, vallom én, hogy megváltoztak és folyamatosan átalakulnak a tulajdonviszonyok, és ennek megfelelően alapvetően módosulnak az érdekviszonyok. Leginkább szembeötlő ez a közüzemi víz- és csatornaszolgáltatásnál, ahol a törvény erejénél fogva szinte máról holnapra új tulajdonosokká váltak az önkormányzatok, és e szerepkörükben kell(ene) eljárniok. Számos körülmény gátolja azonban, hogy „igazi” tulajdonosként viselkedjenek mert egyfelől a „víz nemzeti kincs” és korlátlanul nem használható fel, másfelől, éppen ebből is adódóan, piaci viszonyokat, értékarányos díjakat nem lehet megállapítani, főkénént a lakosság teherviselő képességének kritikus szintre süllyedése miatt. (Meg kell jegyezzem, bogy e kérdéskör a vázoltnál sokkal bonyolultabb - vízbázisok feltárása és védelme, a vízkészlet és vízszükséglet eltérése, a használt vizek tisztítása és elvezethetősége, a tényleges vízfogyasztás és - kibocsátás mérése stb. - de állítom, hogy vízgazdálkodásunk egyik kulcskérdésével állunk szemben).

Néhány szót az előzményekről. Említettem, hogy az állam mindenhatóságában vetett hit következményeként a közüzemi víz- és csatornaszolgáltatás fejlesztése és működtetése erőteljes állami beavatkozással valósult meg. Jellemzője, hogy a fejlesztések nagyobbik része az államháztartás, (inkább az állami költségvetés) pénzeszközeiből, míg a lakossági ellátásjelentős (1989-ben 9 milliárd Ft-ot meghaladó) fogyasztói árkiegészítéssel teljesült. Úgymond életszínvonalpolitikai okokból a közüzemi víz- és csatornaszolgáltatás díjai - a rekonstrukciók és a fejlesztések forrásigényét nem is számolva - nem voltak emelhetők több, mint tíz éven át. (Tanúsíthatom, hogy a vízügyi vezetés ezt folyamatosan kezdeményezte, sajnos eredménytelenül, pedig más közszolgáltatások díjai, például az áramszolgáltatáséi, gyakran egy éven belül többször is emelkedtek.)

Ennek mi lett az ára?

Az, hogy az állami támogatások drasztikus leépítésével párosuló, legalább a működési költségeket a víz-6