Víztükör, 1993 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
és csatornaszolgáltatás díjaival fedezni kívánó „árpolitika” a díjak, főleg a lakossági díjak több helyen 6-7-szeres emelését tette szükségessé, amit a társadalom (önkormányzatok, lakosság) a mai napig sem ért, és sok helyütt a vízügy újabb „ármánykodásának” véli. Nem változtat ezen a megítélésen az sem, hogy jónéhány „pénzügyi híd” próbálja mérsékelni a kialakult feszültségeket, részben a magas díjak miatti gondok enyhítése, részben a fejlesztések továbbra is központi finanszírozása biztosításával. Ara van-e a víznek? Úgy gondolom, a reális és szükséges ráfordításokat tekintve, ma még nincs igazi ára. Akkor lesz, ha nemcsak a működési költségeket, hanem a fejlesztések forrásait is megteremtik a díjbevételek, ami csak hosszabb távon képzelhető el. Jelzi ezt az is, hogy az állam továbbra is megkülönböztetett figyelmet szentel a létfeltételeket megteremtő közüzemi víz- és csatornaszolgáltatásnak, címzett és céltámogatásokkal segíti azok működését, különösen fejlesztését. Ez a vagyonkör részben az önkormányzatok, részben az AV RT tulajdonába került. Bízom abban, hogy a valós tulajdonosi érdekek, a „zsugorított állam” képében megjelenő önkormányzatok, tekintettel a nem elhanyagolható lakossági befizetésekre, megteremtik a lehetőségét egy olyan átalakulásnak, működőképes vagyoni és szervezeti rendszernek, ami a közüzemi víz- és csatornaszolgáltatás - álláspontom szerint a vízgazdálkodás termelő infrastruktúrájának - biztos jövőjét garantálja. Más a kérdés a vízgazdálkodás úgynevezett nem termelő infrastruktúrája, a vízkárelhárítás terén, ideértve most más vízügyi kincstári feladatokat is. Figyelmünket most csak a központi állami feladatokra, a kincstári kezelésben levő művekre összpontosítsuk, tehát az örnkormányzati és vízitársulati teendőket - bár ezek számosak - részletesen ne elemezzük. Ezt indokolja az előzőek részaránya, de méginkább az, hogy 1990-től már csupán az e feladatkört ellátó szervezetek (OVF, ÁBKSZ, VIZIG-ek) képezik a vízügyi szolgálatot. Eredményes gazdálkodási esélyeikről kellene szólnom, de épp 1993-ban a szervezetük átalakítása, a vállalkozási tevékenység elkülönítése és megcélzott privatizációja, leválasztása, különösen a minden eddiginél rosszabb finanszírozási körülmények az esélylatolgatást rendkívül megnehezítik. Haladjunk azonban sorjában! Melyek a legfőbb jellemzők, feszültséggócok a mai vízügyi szolgálatban? E szervek kezelésében a számviteli nyilvántartások szerint mintegy 70 MdFt brutto állóeszközérték van, ami a művek életkora (legutóbb 1968-ban volt értékkorrekció!), forgalomképtelensége miatt, nem mutat valós képet. A tavak, vízfolyások, magaspartok stb. pedig nincsenek is értékelve, jóllehet fejlesztésük és fenntartásuk évről évre tetemes kiadást igényel. Annak ellenére, hogy e vagyonérték nem tekinthető reálisnak, talán mégis érzékelhető, milyen hatalmas üzemeltetési, fenntartási feladattömeg hárul a vízügyi szolgálatra. Ki fizeti a révészt? - merül fel joggal a kérdés. Kincstári feladatokról lévén szó, 1992-ig döntően az állami költségvetés, de az állami szerepvállalás deklarált csökkentése következtében ez még az eddigi nominális értéket sem éri el, sőt egyik évről a másikra kereken egy MdFt- tál kisebb. E tény annál is inkább nehezen magyarázható, mert az úgynevezett technológiai normatívák alapján számolt üzemeltetési - fenntartási pénzszükséglet mai áron mintegy 8 MdFt fedezetet igényelne. Ha a műszaki szükségletek szerint számított forrásigény nem is minden elemében tekinthető fellebbezhetetlen számítási módszernek, mégis jól mutatja, hogy - a szakigazgatást nem számítva - csaknem háromszor akkora fedezetre lenne szükség, mint amivel számolhatunk. Mi ennek a következménye? Elsősorban az, hogy a mai jogszabályokban foglalt feladatok nem láthatók el, a művek karbantartása nem valósul meg, egyértelműen állagromlás következik be. Mindennek ára van? Igen, de a vízügyi szolgálat teljesítményeit ebben a szektorban a társadalmi közös fogyasztás keretében hasznosítjuk, ezért úgy tűnhet, hogy ingyenes ez a szolgáltatás, közvetlenül nem értékelhető ráfordítások hasznát húzzuk. Ez az állapot oda vezet, hogy a jelentékeny kiadások ellenére - nagyrészt tájékozaüanságból is adódóan - az érdekeltek teljesen közömbösek. Mi lehet a megoldás? Mielőbb meg kell alkotni a társadalmi konszenzuson alapuló új vízügyi törvényt, ami meghatározza az állam egyértelmű szerepét a vízügyi közfeladatok ellátásában, s ebből következően a tisztességes finanszírozás módját. Ez nem feltétlenül és kizárólag az álfami költségvetés igénybevételét jelenti, hanem az érdekelteknél megjelenő teherviselést. Ide tartozik, hogy a hatósági tevékenység mai illeték-kötelességét fel kell váltani eljárási díjra, ami az önfinanszírozást lehetővé teszi. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy ha a működés pénzellátásában ekkora zavarok vannak, szabad-e ilyen mértékű fejlesztést - bár önmagában ez szegényes - végrehajtani? Elképzelhető ezért, hogy a fejlesztési , beruházási célprogramok terhére átcsoportosítást kell kezdeményezni. Mindez arra mutat, hogy elkerülhetetlen a „többcsatornás” finanszírozás. Megnő tehát a szerepe az államháztartásnak, kitüntetett helyen a Vízügyi Alapnak, ami részben a különböző bevételi nemek bővítésével (vízgyűjtő- járulék bevezetése, a szennyvíz- és csatornabíróság alapba terelése, vízterhelési díj alkalmazása) részben a kiadási struktúra módosításával meghatározó szerepet kell kapjon a vízügyi közfeladatok finanszírozásában. Elemi érdekünk az is, hogy a közhasznú társaság, illetve tevékenység törvényi szabályozásával megteremtődjön a lehetőség a vízkárelhárításban nélkülözhetetlen kapacitások biztosítására, és a mellőzhető, valóban vállalkozást jelentő feladatok a jövőben piaci feltételek között (privatizáció, koncesszió) valósuljanak meg. Ennek feltétele - a jogi szabályozáson túlmenően - a feleslegessé váló létszám elbocsátásával járó költségek központi finanszírozása (részben a költségvetés, részben a Foglalkoztatási Alap bevonásával), továbbá a forgóeszközellátás megteremtése, aminek alapját képezheti a liberalizáltabb vagyonértékesítésből, bérbeadásból származó bevételek tartalékolása, illetve felhasználása. Lehetőséget kínál egyúttal a közhasznú munkára igénybe vehető - már említett - Foglalkoztatási Alap is, hiszen a művek karbantartása, felújítása e forrás bevonásával, egyúttal a munkanélküliség enyhítésével, részben megoldható. Mindezt egybevetve, az esélyek végű lis nem rosszak, s tudatos, szervezett munkával a vízügyi szolgálat feladatait el tudjuk látni. Dr. Tábori László 7
