Víztükör, 1993 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
tósági slágertéma lesz egy ideig még akkor is, ha már látszanak az önkormányzati felismerés jelei, hogy látják: a víziközművek üzmeltetése felelősségteljes, jelentős szakmai felkészültséget, laborhátteret, szervizszolgálatot, stb. igénylő tevékenység, amelyet megbízhatóan csak profi cégek tudnak ellátni. A tulajdonlás és a működtetés összhangját ezért a szigorú szakmai feltételek keretei között kell megtalálni. Visszatérve szűkebb pátriánk jellegzetességeihez, már említettük, hogy területünket kisvízfolyások és csatornák rendszere hálózza be. A vizimunkák első emlékei ezen a területen is azok a lecsapolások voltak, amelyet a völgyeket elöntő, vagy a hegyek és dombok közül a síkságra kilépő vizek elmocsarasító hatásának felszámolására végeztek. (Kuriózumként szabad legyen megemlíteni egy még korábbi vízügyi történeti emléket Szigetvár környékéről, ahol éppen ellenkező céllal végeztek a leírások szerint „vízimunkát”: a vár érdekessége és fő erőssége egy - valószínűleg nem az akkori vízügyi lobby által épített - hatalmas földgát volt, amely az Almás patak folyását zárta el, és ezzel nagykiterjedésű mocsár képződését segítette elő. A törökök elsősorban ezt a gátat igyekeztek átvágni, hogy a mocsarat lecsapolhassák.) Régebbi koroknál időzve említést érdemelnek még az erre a vidékre jellemző malomgátak, amelyek vízienergia kihasználása mellett ugyan, de jelentősen hozzájárultak a völgyek elmocsarasodásához, vagy az is, hogy a XVIII. században Mária Terézia rendeletére épült ki a Dráva menti árvízvédelmi töltésrendszer, amely a mai védőművek alapját is képezi. Ismét a jelenre váltva: elődeink példáját, szakmai megoldásait követve - alapvetően az igazgatóság és a területen működő hét vizitársulat erőfeszítései eredményeként - kialakult az a területi vízelvezető rendszer, amely kiépítésekor alkalmas volt a mértékadó vizek kártétel nélküli levezetésére, de amelyről el kell mondani, hogy a csökkenő pénzügyi források következtében állapota egyre romlik. Szólni kell róla, mert tény: szakadék van az állami szerepvállalás mértéke és a rendelkezésre álló anyagi erőforrások között. Ugyanez tapasztalható természetesen a társulati kezelésű, de állami tulajdonú víziműveknél is. A megoldás útját milyen irányban lehet keresni. Nem tartom valószínűnek a költségvetési támogatás növekedését, sőt inkább az ellenkezője valószínű. Enyhíthet a gondokon, ha sikerül növelni a vízügyi alap részvételi arányát az állami vízkárelhárítási feladatok végrehajtása terén is. Biztató jelek az idei évben már vannak erre, reméljük a folytatást. Jelentősebb hatású lehet az állami kezelésű víziművek körének csökkentése ezzel együtt a vízitársulatok szerepének növelése. Véleményem szerint állami tulajdonban és állami kezelésben csak kiemelten jelentős víziműveket kellene megtartani, az összes többit önkormányzati tulajdonba és ezzel együtt társulati kezelésbe adni. Ez utóbbival összefüggésben átgondolást igényel a társulati konstrukcó: véleményem szerint a társulatot a jövőben a valódi vízimű tulajdonos önkormányzatok önkéntesség alapján hoznák majd létre, ugyanakkor a működéshez szükséges forrásokat az érintett vízgyűjtőterületen földtulajdonnal rendelkezőktől az önkormányzatok gyűjtenék be, amely kiegészülne különböző támogatásokkal, többek között a közcélúságot, az ország infrastruktúrájában elfoglalt helyük jelentőségét kifejező állami támogatással is. Ez persze csak egy ötlet, de a lényeget abban látom, hogy az egyre inkább magántulajdonon alapuló nemzetgazdaságban előtérbe kerül az érdekeltség elve, amely az egyéni teherviselés mellett természetesen a közösségi érdekeltséggel arányos (önkormányzati, állami) hozzájárulást is jelent. Nincs arra mód egy ilyen rövid cikkben és nem is törekedtem rá, hogy a terület valamennyi vízgazdálkodási témájával foglalkozzam. Hiszen akkor írnom kellene a tájat színesítő és az árvizek visszatartásában is szerepet játszó több száz tározóról és halastóról, a korábbi egyoldalú, csak a vízelvezetésre koncentráló vízrendezés helyébe lépő tározós vízrendezésről, írni ajelentős hévízhasznosításról, hogy csak Harkányt és Igáit említsem, szólni az örkormányzatok vízgazdálkodási feladatairól, gondjairól, írni a címadó Dráva szabályozásáról, a Mohácsi árvédelmi támfal tavalyi üzembehelyezéséről és talán arról is, hogy még visszavan a Dráva menti árvízvédelmi rendszer végleges méretre való kiépítése. A cikkben szereplő felvillantások arra talán mégis alkalmasak, hogy érzékeltessék egy terület vízgazdálkodási sokszínűségét, összetettségét, összehangolásának és egységes fejlesztésének igényét, adott esetben parancsoló szükségességét, és azt, hogy mindennapi munkavégzésünk során milyen gondokkal találkozunk és hogyan vélekedünk ezek megoldási módját illetően. Eladatainknak folyamatosan egyszerűsített szervezettel és egyre csökkenő létszámmal igyekszünk eleget tenni, hiszen a néhány év előtti 1000 fő feletti létszámmal szemben ma alig ötszázan dolgoznak az igazgatóságon. A februárban végrehajtott szervezeti átalakulás után kiemelt feladatnak tekintjük: a feleslegessé vált ingatlanok, telepeink hasznosításával növelni anyagi lehetőségeinket, stabilizálni a szinte kizárólag piacon mozgó vállalkozó üzemeink működését (üzemeink termelési tervében a saját megrendelés aránya 5 százalék/ ! / alatti), szervezni a külső erők, vagy általánosabban fogalmazva a lakosság szélesebb körű részvételét egy esetleges vízkárelhárításban, javítani kapcsolatainkat környezetünkkel, közelebb kerülni a társadalomhoz, megérteni, ismertetni és elfogadtatni céljainkat, elérni azt, hogy a vízügyi tevékenység (az élethez szükséges víz biztosítása ugyanúgy, mint a vizek kártételei ellen való védekezés) az őt megillető helyre kerüljön a társadalomban az állampolgártól egészen a döntéseket hozó parlamenti képviselőig, s végül, de nem utolsósorban a jelentősen megváltozott körülmények között, más módszer és stílus mellett összefogni és irányítani ennek a térségnek a vízgazdálkodását. Mondhatni, ezért vagyunk, de legtöbbünket szakmai meggyőződése és a térséghez fűződő elkötelezettsége is erre ösztönöz. Szappanos Ferenc 5
