Víztükör, 1993 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1993-11-01 / 11. szám
Szappanos Zoltán (1929-1993) Barátunktól, munkatársunktól, Szappanos Zoltántól búcsúzunk. Döbbenten, megszomorodott szívvel kísértük utolsó útjára. Döbbenten, mert nem régen még köztünk volt, együtt dolgoztunk. Nyugdíjasként dolgozott azon a szakterületen, amelynek évtizedeken át nemcsak tevékeny, alkotó művelője, de vezetője is volt. Mindannyiunk nagy örömére szorgalmasan, jókedvűen végezte azt a mindennapi munkát, amire nyugdíjasként vállalkozott. Örültünk ennek, hiszen tudtuk, hogy szeretett feleségének korai, tragikus halála után, milyen nehéz éveket élt át. Néhány hete szabadságra ment, eltervezte, hogy annak leteltével, mivel folytatja. Egyikünk sem gondolta, nem is gondolhatta, hogy többé már nem tér vissza. Fiatal mérnökként került a vízügyi szolgálatba, s azóta közel négy évtizeden át szolgált, rendületlenül. Szakmai pályáját az akkor Budapesti, most Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságon kezdte, öntözőtelepek és halastavak tervezésével, építésével, miközben oktatott a Kvassay Jenő nevét viselő vízmester iskolában is. Tanítványai, szerte a vízügyi szolgálatban, mindig jó szívvel, elismeréssel emlékeznek ezekre az évekre. Később az igazgatóság szakaszmémöke lett. Ebben a beosztásban parancsnoka lett az akkor szerveződő, alakuló árvízvédelmi osztagnak. Itt került kapcsolatba azzal a szakterülettel, amelynél azután mindvégig megmaradt. Ilyen tapasztalat után, 1964-ben került az Országos Vízügyi Főigazgatóságra, az árvízvédelmi és folyamszabályozási szakágazathoz, s húsz éven át betöltött főosztályvezető-helyettesi beosztásból, 1989-ben ettől a szakágazattól került nyugdíjba. Megjárta e szakterület majd minden posztját. Az elmúlt négy évtizedben tanúja és részese volt a szolgálat nagy eseményeinek, a sikereknek és a megpróbáltatásoknak, a nagy árvizeknek, a megannyi átszervezésnek. Világosan látta, mert a tapasztalatai bőségesen okot adtak rá, hogy országunkban, a megzabolázott vizek országában, mily fontos az itt élő emberek élet- és vagyonvédelme, de még a természeti értékek megóvása szempontjából is az árvízvédelem, a folyó- és tószabályozás, amit összefoglalóan vízkárelhárításnak mondunk. írásaiban, dolgozataiban, közszereplései alkalmából mindig elkötelezetten képviselte ezt a hitét. Az értetlenség, a gáncsoskodás nem vette kedvét. Kitartóan, körültekintően és nagyon alaposan dolgozott, erről szolgálatszerte híres volt. Akármit nem lehetett elébetenni. Szeretett oktatni, az ismereteket tovább adni, a régi dolgokról beszélni, amire mindig nagyon szívesen és lelkesen vállalkozott. Gyakran voltunk úgy (nemcsak a közvetlen munkatársak, de mások is), hogy ha nem tudtunk valamit, akkor azt mondtuk: kérdezzük meg Szappanos Zolit, hogy is volt ez? És akkor mindenre kimerítő választ kaptunk. Hihetetlen dolgokra emlékezett. Ez is hiányozni fog. Működésének túlnyomó részét (közel két évtizedet) számára a tavak szabályozása töltötte ki. Köze volt mindahhoz, ami ez idő alatt a tavainkon épült vagy azokkal kapcsolatos; de azokhoz a szellemi alkotásokhoz is, amelyeket az ezzel foglalkozó kollégák ma is a kezükbe vesznek, mert hozzátartoznak a munkájukhoz. Képezhetik ezek vita vagy kritika tárgyát, de megvalósultak, léteztek és léteznek ma is. Szappanos Zoltán egész életét olyan munkában töltötte el, ami már több, mint hivatás, ami szolgálat és vállalta ennek minden következményét: ha jön a víz, akkor nincs magánélet, nincs pihenés, akkor menni és tenni kell, s ő ment és tette is a dolgát. Felelős emberként tudta, hogy a szélsőségekre készülni kell, csakúgy, mint a keletkezhető károk kivédésére, enyhítésére. Példaként őrizzük emlékezetünkben alkotó életét, emberségét, helytállását, az önként vállalt szolgálathoz való rendíthetetlen hűségét. Litauszki István
