Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 2. szám
A vízi technikusképzés jövője A ma működő vízgazdálkodási technikusképzés 30 éve jött létre, bázisai a vízügyi szakközépiskolai tagozatok, amelyekből tíz működik az országban. Az alapítás évében, 1962- ben a hagyományos technikumok örökösei lettek ezek a szakközépiskolai tagozatok azzal a célkitűzéssel, hogy a nemes hagyományonként kezelt vízmester képzés korszerűsített változatát alakítsák ki. A hatvanas években öt iskolában, számos kezdeti nehézséget leküzdve, gyakorlott tanárok tanácsaival segílve kialakult a szaktanárok köre és jelentős szakfelszerelés gyűlt össze, az oktatást támogató vízügyi igazgatóságok segítségével. A vízügyi területen munkát vállalók kérvényezhették a vízmesterré minősítést. A képzés vízépítésre és a vízilétesítmények üzemeltetésére készítette fel a tanulókat. A jelentős vízgazdálkodási fejlesztésekben egyre nagyobb teret töltött be a közműves vízellátás és csatornázás. Az ipari termelés bővítése szükségessé tette egyre kiterjedtebben az ipari víz- és szennyvíztisztításhoz értők alkalmazását. Ezekből következően meg kellett fogalmazni a vízi közműves üzemeltetés ismeretanyagát (települési vízgazdálkodás), és a vízkezelő technikusok (víztechnológusok) szakismeretét. 1974-től a vízügyi szervezet közzétette az új technikusminősítés szabályait, néhány iskolának jogot adva a felkészítésre és a vizsgáztatásra, azok számára, akik két évet eredményesen eltöltöttek a gyakorlatban. Technikus minősítésre elsősorban a vízügyi szakközépiskolát végzettek jelentkezhettek. Más műszaki középiskolát végzettek csak külön vizsgák létété után jelentkezhettek a minősítő vizsgára. Újabb iskolák bekapcsolódásával a nyolcvanas évek végére alakult ki tíz iskola 13 vízügyi osztályában a képzés. A művelődési kormányzat a 80-as évek második felében lehetővé tette az érettségit követő (5. osztályos) iskolai képzést záró technikusi vizsgát. A vízügyi szakközépiskolai tagozatok jó működését biztosítja, hogy a tanulók javát alkotók szakirányban főiskolákra (felvételi vizsgakedvezménnyel) és egyetemekre kerülhettek. Emellett ellátták a munkaadókat szakirányban pallérozott technikusokkal. A nyolcvanas években kirajzolódott a tartalmi igény új vonása, hogy a legtöbb technikust a közüzemi és ipari vízgazdálkodás várta, nyilvánvalóan e téren művelt technikusi ismeretekkel felvértezve. A többi ágazatot kevésbé keresték. A vízügyi szakközépiskolai technikusképzés ágazatai a 80-as években települési vízgazdálkodási, területi vízgazdálkodási, vízépítési, valamint víz- és szennyvíz technológiai ágazatokra tagolódott. A vízi szakoktatás fejlődése 1988-tól alapjában visszaesett, lehet mondani, hogy megszűnt. A munkaadói fogadóképesség azóta is egészen csekély. Az iskolák kezdetben változatlan lendülettel tanították a jelentkezőket, de három jelenség nemcsak visszaesést, hanem a fejlődés irányában alapvető bizonytalanságot is teremtett:- az elhelyezkedési gondok következtében a jó felkészültségű tanulók távolmaradása (nem jelentkezése);- az anyagi fedezetet adó bázisintézmények visszahúzódása az oktatás anyagi segítésétől;- az iskolát irányító önkormányzati menedzsment és az iskolavezetők elbizonytalanodása a jövőt illetően. A szakközépiskolák figyelme ebben az időben az idegen nyelv képzésének fejlesztése felé fordult, amelyben a barcsi, a bajai és a dunaharaszti-i iskolák jeleskedtek. Az OVF vezetése felismerve az elbizonytalanodás veszélyeit, megkísérelte a szakoktatást irányító munkaügyi minisztéiumi szakértőkkel együttesen feltárni a szakoktatás stratégiai fontosságú lépéseit, amelyektől várható a jövő középfokú vízi szakoktatásnak a továbbfejlődése, viszonlyag elviselhető veszteségekkel. A veszteségek közé kell sorolnom a jó oktatók kiválását, a szakfelszerelés elévülését, illetve elvesztését és a vízi szakképzés presztízs veszteségét. A felismerést követően megfogalmazták a vízi középiskolai képzés jövőbeni stratégiai elveit. 1. A vízügyi szakközépiskolák jövőbeni képzése illeszkedjen a várhatóan elfogadásra kerülő szakirányok egyikébe, »vesse le" a specializáció jövőben megengedhetetlen részleteit. 2. Illeszkedjék a tanterve, abba a közoktatási keretbe, amely várhatóan kialakul. 3. Közismereti tartalma támaszkodjék olyan alapozó ismeretkre, amelyek a kiváló tanulóknak elsősorban a szakirányú felsőoktatásba való belépéséhez elgendőek. 4. A szakmai elméleti és gyakorlati oktatás tartalma tegye lehetővé minden vízügyi középfokú ismeretet követelő munkahelyen a technikusok megfelelését, amelyet a nappali képzés végén, technikus vizsgán kell a jelöltnek bizonyítania. 5. Legyenek ismeretei az önálló munkavezetésre. 6. A technikusok többlépcsős továbbképzéssel szélesíthessék szakismereteiket az arra alkalmas iskolákban, és ezekről fokozatonként kapjanak igazolást (bizonyítványt), a minősítő vizsgát követően. Az elvek megvalósításának egyik legfontosabb kérdése: lehet-e a vízi (vízgazdálkodási, vízügyi) technikusi szakképzés hazánkban önálló képzési szakirány? Képzési tartalmát tekintve lehet, de létszámigénye továbbra sem teszi tehetővé, hogy minden megyének vízi szakközépiskolája legyen. Megyei szemszögből nézve a vízi technikusigény csak regionális iskolahálózatot követel, egy-egy régió iskolájából, több megyét kell ellátni. Második kérdés, hogy melyik az a szakmacsoport, amelyhez célszerű a vízi szakképzést csatlakoztatni? Kiindulva abból, hogy a felsőfokú szakképzésben a vízi műszaki ismereteket az építő szakmacsoportba sorolták, aminek a továbbtanulásban és az ismeretazonosításban nagy a jelentősége, az építő szakcsoportba egyik szakirányként javasoltuk az egyszakos vízi szakközépiskolai képzést sorolni. Ez a besorolás a szakmai speciális ismeretek szűkítését követeli meg, ami hátrányos a közvetlen alkalmazhatóság tekintetében, de a korábbinál szélesebb szakterületen való elhelyezkedést tesz lehetővé. Az építő szakmacsoportba kialakított ismeretkör előnyös ahhoz, hogy a végző vízi technikus önkormányzati és magánvállalkozói körben is elhelyezkedhessen a vízügyi szerveken kívül. Korai lenne azt vázolni, hogy miféle továbbképzési lépcsők következhetnek a gyakorlat során, hiszen ehhez a törvények, szabályok, az érdekeltségi rendszer újraalkotása szükséges. Az egyszakos vízi technikusképzés tantervét szakértő testület készítette elő és szakmai vitáját 1992. februárjában és márciusában befejezték. Kis módosításokkal a tanterv alkalmassá tehető az új vízi technikusképzésre. Remélem, hogy a vízi szakképzést vállaló szakközépiskolák, az önkormányzatokkal együtt vállalják ezt a feladatot és segítik, hogy a gazdasági fejlődést követően munkára kész,jól felkészült, széles területen alkalmas technikusokat képezzenek. A jövő vízi technikus képzésének alapvető letéteményese lesz a felkészült tanári testület. Becsüljük meg a meglevőket és segítsük a legjobb fiatal szakembereket az oktatók közé emelkedni. Hiszen a tanárokra vár az a feladat, hogy munkájukat értő és szerető technikusok működjenek közre a vízi létesítmények építésében, üzemeltetésében és társadalmunk megóvásában a vizek kártételei ellen. Dr. Wisnovszky Iván 21
