Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 2. szám
Van kiút! Gondolatok a vízgazdálkodás jelenlegi helyzetéről és jövőjéről Egy adott társadalmi szerkezet minél több szintű érdekrendszert ötvöz, annál bonyolultabb kapcsolatba kerül természeti és művi környezetével. Ez különösen igaz az ember-víz viszonylatra, hiszen minden emberi (bővebb értelemben vett biológiai) lét alapfeltétele a jó minőségű víz megléte, elérhetősége. Ugyanakkor a víz az egyik olyan elem, amely az életfeltételek megteremtésén kívül az eletet veszélyeztetni-pusztítani is képes (a termőföld például nem hordozza magában ezt a kettősséget). A hidrológiai körülmények tér- és időbeni Jelentős differenciálódása miatt a fölvázolt kölcsönhatás csak dinamikájában és térszerkezetében értelmezhető. Egy adott térség és a rendelkezésre álló vízkészletek viszonyainak, valamint a víztől való fenyegetettségnek gazdaság, sőt történelem formáló szerepe van. Ez a megállapítás súlyozottan igaz a Kárpát-medencében elhelyezkedő Magyarországra. Hazánk elmúlt 200-250 éves történelmére - érvényesülésével vagy háttérbe szorulásával - kimondatlanul is hatással volt az egyes korok vízgazdálkodási politikája. Az első vízügyi államigazgatási szervezet létrehozatalától számítva 100, a magyarországi szabályozások kezdetétől pedig 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megalkotásra kerüljön az első vízügyi törvény (az 1885. évi XXIII. törvénycikk). A törvény kiérlelt viszonyokat kodifikált - a gyors polgárosodással és a tőke felhalmozódással összefüggő, szerteágazó igényeket fogalmazva meg egy többvetületű vízgazdálkodással szemben. A jogszabály értékállóságát jelzi, hogy az 1964-ben újra szövegezett törvény - dacára az elmúlt évtizedet feloldhatatlan ellentmondásainak - sok értékes elemet tudott megőrizni. A víz szerepe, jelentősége ma sokkal nagyobb mint korábban bármikor, amit a népesség növekedésével, az egy főre jutó mind nagyobb vízigényekkel (és természetszerűen ebből adódó vízszenynyeződésekkel), az Ipar, a mezőgazdaság volumennövelésének vízgazdálkodási előfeltételeivel, de mindezeken túl a jóléti vízhasználatokkal , a víz környezetformáló szerepének előtérbe kerülésével lehet magyarázni. Ma igazán igaz a tézis: a víz két fő paramétereinek, - a mennyiségnek és a minőségnek - kölcsönhatása nem bontható ketté. A víz a tömegével, áramlásával - azaz fizikai törvényszerűségével - hordozza magában a használhatóságához kötődő másik fő paramétert, a minőséget. Ez utóbbival kapcsolatosan az igények megfogalmazása csak a mennyiségi tényezők szintézisével tehető meg. Innen vezethető le az 1990. évi LXVIII. sz. törvény értelmezéséből adódó, a mai napig fennálló problémakör: a vízügy ketfévágásából eredő ellentmondás feloldhatatlansága. Ellentmondások Az idézet 1990. évi LXVIII. törvény 1. § (1) bekezdésének megfogalmazása tehát szakmailag vitatható, s mint Ilyen, világos hatásköri elhatárolás alapjául nem használható. A környezetvédelem és a vízügy kormányzati szintű és területi szervei közötti feladat- és hatáskör elhatárolási problémákat alapvetően maga az elhatárolásra hivatott 1990. évi LXVIII. törvény idézte elő azzal, hogy korábban ilyen célra nem alkalmazott, és szakmailag ebből a szempontból sem a törvényben, sem az azóta készült jogszabályokban nem értelmezett terminológiát (vízháztartás védelem) használva a tényleges feladat- és hatáskör elhatárolást nem tette meg, azt kormányzati szintre bízta. Jelentős - szinte feloldhatatlan - átfedés van a 44/1990. (IX.15.) Korm.rend. 1. § (1) bekezdése, illetve az ide vonatkozó melléklet, valamint a 43/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 3. § (1) bek. b./bb portija között. Az ellentmondás átgyűrűzött a 150/1991. (XII.14.) Kormányrendeletbe, annak mellékletébe: mivel a vízügyi igazgatás KHVM jogköréből csak a vízkészletgazdálkodás és vízrajzi tevékenység környezetvédelmi szabályozási és ellenőrzési feladatait veszi ki. A vízháztartásra vonatkozó megállapítások mellett bizonytalanná teszi a szakmai közvéleményt a törvény túl általános „felszíni és felszín alatti vizek védelmével összefüggő szabályozási és ellenőrzési feladatok" megfogalmazása, hiszen a vízügyi államigazgatás is e célok szolgálatában áll! A feladat és hatáskörök törvényi szintű elhatárolásának elmaradása azzal a következménnyel járt, hogy a kormányzati szinten - a miniszterek feladat- és hatáskörének meghatározása során - a norma szöveg értelmezési nehézségei miatt is tág tere nyílt a környezetvédelem javára történő kiterjesztő értelmezéseknek, kompromisszumos megoldásoknak, amelyek eredményeképp a tényleges feladat- és hatáskör elhatárolás következetlenül történt meg. Erre példaként szolgál, hogy míg maga a törvényszöveg a vízháztartás-védelem szabályozási és ellenőrzési feladatait utalja a környezetvédelem feladatkörébe, a „szabályozás" szó pedig az általánosan elfogadott norma szövegezési gyakorlat és értelmezés szerint normatív (vagy normatív jellegű) beavatkozást jelent, addig - erre a törvényszövegre hivatkozva - a környezetvédelmi felügyelőségek a vízügyi államigazgatási eljárások teljes körére hatósági illelve szakhatósági jogkört kaptak. A vízkészletgazdálkodás és a vízminőségvédelem mesterséges szétválasztása Igen kedvezőtlen helyzetet eredményezett, mert azt nem kísérte a vízvédelem speciális környezetvédelmi anyagi normarendszerének meghatározása, a környezetvédelem vízvédelmi tevékenységét megalapozó önálló jogszabályi háttér megalkotása. Ebben a helyzetben a környezetvédelem mintegy pótcselekvésként - szakhatósági minőségben vagy túlzottan általános és emiatt nehezen értelmezhető előírásokat tesz, vagy kifejezetten vízügyi-műszaki feltételeket határoz meg. Sürgető feladat tehát a környezetvédelem mielőbbi megfelelő pályára történő állítása. Ehhez tisztázni szükséges a környezetvédelem vízügyi államigazgatáshoz kapcsolódó jogi és szakmai kompetenciáját úgy, hogy az ne vízügyi-műszaki kérdések környezetvédelmi köntösbe bújtatását Jelentse, hanem valóban az ökológiai szemlélet érvényesülését szolgálja. 8
