Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 2. szám
Szakemberek mondják: a víz, mint környezeti elem mennyiségi és minőségi viszonyainak igazgatási és műszaki eszközökkel történő befolyásolása valamint a kártételei elleni védekezés az állami felelősségvállalás egységes, megbonthatatlan részterülete. A magyar közigazgatásban számos példa van arra, hogy az igazgatás általános rendjén belül, az egységes szakigazgatási ágak egységének sérelme nélkül hogyan lehet speciális igazgatási célokat érvényesíteni (például az egészségügyben). A környezetvédelemnek a vízügyi államigazgatással kapcsolatos feladat- és hatáskörét is e minta alapján Indokolt meghatározni, vagyis a környezetvédelemnek nem a szakmailag egységes vízügyi államigazgatás egy mesterségesen hasított szeletét, hanem a vízügyi igazgatás ökológiai alapokon álló szakhatósági befolyásolásának lehetőségét kell elvégeznie. Az elmondottak alapján tehát a szakmai feladatok szétválasztása nem tekinthető befejezettnek. Törvényre várva A környezetvédelmi és vízügyi törvények előkészítésével nem szabad azt a hibát elkövetni, ami a már idézett törvény előkészítésének időszakában bekövetkezett. Meg kell teremteni a szakemberek dialógusát annak érdekében, hogy a környezetvédelmi törvény tudja a vízzel szemben is támasztani a környezetvédelmi szempontok érvényesülését ugyanúgy, mint a törvény által fölvállalt minden egyéb védett elem esetében. A védelem megkövetelése, szabályozása és ellenőrzése legyen pontosan értelmezhető (és végrehajtható) módon megfogalmazva a környezetvédelmi törvényben, tekintettel a védendő elemek (föld, víz, levegő, természet...) specifikumaira. Ide kell csatlakoznia a vízügyi törvénynek, amelynek harmonikusan meg kell tudni teremteni a ma egyre ellentmondásosabb érdekegyeztetést. A társadalom növekvő vízigénye és a vízkészletek minél magasabb színvonalon történő mennyiségi és minőségi megvédése között valószínű, hogy a vízügyi törvény tézisei erre jó alapot szolgáltatnak. A vízügyi törvény megalkotásához azonban feltétlenül szükséges a jelenleginél széleskörűbben - de nem feladva a szakszerűség igényét- tisztázni a víz és a társadalom, a víz és a környezet viszonyának sokszínűségét és ellentmondásosságát. Mindezt egy törvénykészítést megalapozó (a téziseket is megelőző) koncepcióba lett volna célszerű összefoglalni, majd a vizes szakma legjobb művelőinek bevonásán kívül minden érintett szakterület- mezőgazdaság, környezet és természetvédelem, önkormányzatok - képviselőivel megerősíttetnl, társadalmi vitára bocsátani. Ez a folyamat egy jól működő polgári demokráciában például Hollandiában több évet tesz ki. A jelenlegi helyzetben is bízni lehet azonban abban, hogy egy (az előző törvényekhez képest rövldebb életű) átmenetileg jól használható törvény szerkeszthető és az kellő körültekintéssel az alkotmányos rendszerbe illeszthető. Megvitatott koncepció hiján már csak tézisekből kiindulva lehet tisztázni a törvény készítése során mindazokat a kérdéseket, amelyeket ma szervezési kezdeményezések - leválasztások - úlján próbálnak a vízügyi ágazattal megoldatni. Az államháztartási reform ma nem teljesen Ismert koncepcióját érvényesíteni kell a vízgazdálkodásra vonatkozóan Is, amikor az állam felelősségéről és szerepvállalásáról kerül szó a vízgazdálkodáson belül. Ha valamely területen mérsékli az állam a kötelezettség vállalását (vízkészletgazdálkodás, vízkészlet átvezetések, különböző társadalmi célokra kitermelhetővé tett vízkészletek előállítása, ár- és belvízvédelem), a törvénynek meg kell neveznie, hogy kire hárul át e kötelezettség? Nem szabad az önkormányzati vagyonátadásról szóló törvényhez hasonló megoldásokat mégegyszer megismételni, mert ezzel fontos funkciók válhatnak gazdátlanná. A folyamatosság követelménye A vízgazdálkodásjellegéből adódóan a folytonosság kritériuma nemcsak a vízre, hanem a vele kapcsolatban lévő szervezetek működésére is vonatkozik. Minden átalakításnál, változtatásnál számolni kell a benne rejlő kockázati tényezővel és a várható negatív következményeket is vállalni kell. Az 1992. év - Siklós Csaba közlekedési, és hírközlési és vízügyi miniszter kifejezésével élve -, a nagy túlélés, az erőgyűjtés, a koncepció készítés időszaka. Ez különösen igaz a vízgazdálkodásra. Ennek szellemében kell a vízügy stratégiáját megválasztani. Tény, hogy stabil, megfelelő biztonságérzettel rendelkező szervezetekre és azon belül kreatív, a szakmájukhoz elkötelezett, de ugyanakkor interdiszciplináris gondolkodásmóddal rendelkező szakértőkre most van igazán szükségl Ebből adódóan a 4/1990. sz. KHVM rendelettel létrehozott kétlépcsős ágazati irányítási rendszer felülvizsgálata. azon belül a hatáskörök pontosítása is „korparancs', de úgy, hogy a működés egészséges menete folyamatosan fennmaradjon. Megkülönböztetett figyelmet kell tulajdonítani az ОVFjogszabályelőkészítő szerepének és a feltételeit e téren - ha indokolt - tovább kell erősíteni. A KHVM vízügyi blokkjának a kodifikációban az ágazatközi érdeki viszonyok feltárását és végzését kell magára vállalnia, természetesen az illetékes funkcionális főosztállyal karöltve. A KHVM-ben dolgozó és az OVF-s szakfőosztályok munkatársai közötti feladatelhatárolást szintén az előzőekben megfogalmazottak szerint lehetne egyértelműsíteni. A vízügyi (al?)ágazat illeszkedése a nemzetgazdaság fő és alágazataihoz minisztériumi hatáskör, a koncepciók fő vonalainak kidolgozásával együtt. A végrehajtás feltételeinek megszervezése és irányítása, ellenőrzése viszont egyértelműen OVF feladat, Ideértve a koncepciók kidolgozásához szükséges közreműködést is. A funkcionális tevékenységet végző OVF-s szakvonalak és a minisztérium funkcionális főosztályai között a mainál rövidebbre zárt kapcsolat- és információs rendszer indokolt a létező áttételes módszerekkel szemben. Az egyes tárcák, például a Pénzügy Minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium irányába megfogalmazható speciális vízügyi problémák érzékeltetésében a KHVM partner főosztályainak kapcsolatrendszerét lenne szükséges működtetni az OVF előkészítő munkálatainak birtokában. A területről érkező felvetések kezelése indokolttá teszi az OVF és a vizigek közötti viszony kétirányúsítását. Ennek a gyakorlatnak a jegyében elképzelhető az, hogy csak néhány vízügyi igazgatóságot érintő, de súlyos gondok fölvállalása hangsúlyosabb szerepet kapjon a (mai kiegyenlítő, átlagosításra törekvő módszerekkel szemben). így minden vizig a saját speciális problémájának megoldásán keresztül az OVF-ben nem egy feladat-megfogalmazó „hatalmi alközpontot", hanem valóságos érdekképviselőt látna. E gondolatok kiérleléséhez a jelenleginél jobb kapcsolatrendszer működtetésére, a kollegalitás növelésére van elsősorban szükség. Természetesen a fő folyamatok normalizálását gyors ütemben ki kell alakítani ahhoz, hogy a ma még gyakran tapasztalható esetlegesség helyett a szabályozottság a tudatossággal párhuzamos rugalmasság legyen a munkavégzés vezérlő elve. Dr. Goda Péter 9
