Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám
ELLENE? MELLETTE? Rió kontra Freiburg Rió. Manapság ez a név — hála a körülötte rendezett nagy hírverésnek — mindenki számára az ENSZ „Környezet és fejlődés” világkonferenciáját jelenti, azt a soha nem látott méretű világcsúcsot, amelynek keretében vezetőink, az értünk és gyermekeinkért felelős személyek erőfeszítéseket tettek arra, hogy megmentsék Földünket a végromlástól. Nem kellett azonban nagy jóstehetség ahhoz, hogy valaki már egy évvel ezelőtt lássa: a felhajtás nem lesz arányban az eredménnyel. Ez nem meglepő, hisz ha leásunk a globális válság gyökereihez, akkor ott olyan problémákat találunk, amelyek megoldásához gyökeres szemlélet- és életmódváltoztatásra van szükség. Nyilvánvaló, hogy mindazok, akiknek gazdasági és/ vagy politikai hatalma a jelenlegi világhelyzet és gazdasági növekedés fennmaradásától függ, nem lesznek erre kaphatóak. Ezért kezdte el az EYFA, több más, hasonló jellegű szervezettel együtt (Student Environmental Coalition-USA, Asian Student Assotiation, Youth and Environmental Europe,...) az ASEED, azaz az Akció a Szolidaritásért Egyenlőségért, Környezetért és Fejlődésért kampányt, amelynek célja a „riói” folyamat figyelemmel kísérése, kommentálása és ezen túlmenően hasonló gondolkodású fiatalok összehozása, számukra a kapcsolatteremtés és együttműködési lehetőség megteremtése volt. A többlépcsős akciósorozat utolsó állomásaként a riói konferenciával párhuzamosan több helyszínen alternatív összejöveteleket és megmozdulásokat rendeztek. De, kérdezhetné valaki, miért nem összpontosítottuk erőinket arra, hogy minél többen kijussunk Brazíliába és ott hallassuk a hangunkat? A válasz egyszerű: alternatívát is akartunk mutatni. Óriás csúcstalálkozó helyett decentralizált, egymással kapcsolatban álló összejöveteleket, repülőgép helyett kerékpárt, luxusszálló helyett sátrat és vegetáriánus biokosztot, unalmas szócséplés helyett kreatív együttgondolkozást és cselekvést. Az európai összejövetel a freiburgi UNSAID fesztivál volt. A név egy szójátékból ered: a riói konferencia angol rövidítése UNCED, kiolvasva „anszed” azaz „kimondatlan” — és a fesztivál pontosan erről szólt: mindazon dolgokról, amelyek Rióban kimondatlanul maradtak. Például a fejlett országok mérhetetlen pazarlásáról, a fegyverkezésre kiadott hatalmas összegekről, az adósságválságról, az egyenlőtlen nemzetközi kereskedelemről és más efféle dolgokról. Úgy tűnhet első pillantásra, hogy a dolgoknak nem sok köze van a környezetvédelemhez, de ha jobban belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy például az adósságkérdés megoldása nélkül nem lehet megállítani az esőerdők pusztulását vagy a hadikiadások drasztikus csökkentése nélkül nem lehet előteremteni a „globális nagytakarításhoz” szükséges anyagiakat sem. Mindez azonban még távolról sem érzékelteti a fesztivál jellegét és hangulatát. A 30 országból érkező körülbelül 600 résztvevő majd mindegyikében benne volt a változás és változtatás igénye és akarata — ez a szellem hatotta át az egész rendezvényt. Reggelenként vegyes érzelmekkel hallgattuk a legfrissebb híreket Rióból, mind a hivatalos eseményekről (előző nap melyik delegációnak melyik pontot sikerült kivetetnie az egyezmények szövegéből...), mind pedig az NGO történésekről. Délelőttönként meghívott előadók tartottak időnként sokkoló hatású előadásokat olyan témákban, mint a túlnépesedés, fegyverkezés, Észak-Dél kapcsolatok, délután pedig munkacsoportokban folyt az intenzív munka: új akciótervek, információs hálózatok, ötletek, javaslatok születtek. De nemcsak száraz megbeszélések voltak. Fia az ember valamikor vacsoraidő előtt leült a tábor központjában a domboldal füvére, valami ilyesmit láthatott: balra egy csoport buzogányokkal és labdákkal zsonglőrködik, emitt a kör a holnapi demonstrációt beszéli meg, amazok transzparenseket festenek, megint mások napkályhát barkácsolnak, vagy zöldséget pucolnak a vacsorához... talán ez a kis élőkép képes a hangulat érzékeltetésére. Végezetül álljon itt egy rész a fesztivál végső állásfoglalásából, amely akár a résztvevők hitvallásának is tekinthető: „El akarunk mondani egy történetet. Egy inspiráló történetet erről a világról és egy jobb jövő lehetőségeiről. Mert még mindig elegendő forrás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a Föld minden lakójának élni érdemes életet biztosítson. Gandhi szavaival: A világ elég gazdag ahhoz, hogy kielégítse mindenki mohóságát. Ez a mai társadalom gyökeres átalakítását kívánja, egy olyan gazdasági modell megteremtését, amely a közösségen alapszik, igazságcentrikus, amely beszámítja a környezeti költségeket és amelynek politikai rendszere decentralizált és az emberek igényeire válaszoló. Elég realisták vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: kevesebbel nem elégedhetünk meg. Ez az a történet, amelyet el akarunk mondani. És el is fogjuk mondani ezt.” MÓRA VERONIKA 19