Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 4. szám
Rendhagyó tudósítás egy „átalakulási" vitáról A fejlődés kényszerében Az átszervezés, átalakítás, átvilágítás — csupa át — hosszú évek óta (legalább egy évtizede) kelt különböző vitákat, alakít ki szekértáborokat, kényszerít olyanokat sündisznóállásba, akik mindenáron változtatni akarnak. Ma az alliteráló „át”-oknak különös (de szerencsére nem átkos) szerepe van. Erre igyekszem úgy rámutatni, hogy a gondolat gazdájának monogramját is jelzem. F. L. jogos rezignáltsággal kirtizálta saját magát (beleértve mindnyájunkat) az állandó, de még végeredményt hozó viták miatt (elég csak fölidézni Hajdúszoboszlót, az azt követő dunai és tiszai dunapartit, a győri és a római marathonit), Ezek azért kellettek, mert dr. F. B. szerint közösen felismertük, hogy ma nem azok vagyunk, akik egy évvel ezelőtt voltunk, de azt is tudomásul tudjuk venni: ma nem azok vagyunk, akik egy év múlva leszünk, A fejlődés objektív kényszerére — ami csak úgy általában nem is létezik — a gazdasági körülmények és a társadalmi változások rakódnak rá. Mindenki — persze aki ott volt — jól idézi föl a római-parti konklúziókat, hála az ott főszerepet vállaló dr. K. G.-nak, az orientáló-összefoglaló Z. Z.-nak és valamelyest a Kőrösvidéki Hírlevél 29-ik számának, A kedves házigazda Sz. M. azonosulva a szakszervezetiek aggodalmával, a dolgozók bizonytalanságérzetének tarthatatlanságát fejtegeti, Vele szemben K. S. (a szakszervezeti fórum egyetlen igazgató résztvevője) viszont többre értékeli a létező (bizonytalan) munkahelyet a nem létezőnél, Szintén Ő öt pontba foglalja össze az átszervezés elkerülhetetlenségét. Ebből négyet el is árult: — a vélt és valós öszszeférhetetlenséget —, a politikai (társadalmi) nyomást —, az igazgatóságok pénzügyi ellehetetlenülését és — az általános piaci pozícióromlást. , A vita folyik. Egymást győzködjük arról, amit kölcsönösen elismerünk, de más a fogalmi rendszerünk, más az azonos gondolatot kifejező szóhasználatunk. Többen (B. T., J. Gy., Sz. M.) irigylésre méltó jövőbelátással és komor ecsetvonásokkal vázolják föl az ágazat freskóját. Ugyanakkor dr. V. M. figyelmeztet arra, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nevezetesen: olyasmiről vitatkozunk, amire nincs valóságos ráhatásunk (legjobb esetben is csupán véleményt nyilváníthatunk). Egy adott — alkotmányos alapon álló — jogrend keretein belül kell működnünk, ennek a felelősségünknek a nyomatékául hivatali esküt kellett tennünk. (G. P. csak magában jegyzi meg, mindezeket februárban papírra vetette, a VÍZTÜKÖR le is hozta selejtes gondolatait, de jobbnak látta nem szóvátenni a plénum előtt), dr. S. Ö. a szabályozási hierarchia legmagasabb szintjén álló eszközként tisztelve a törvénykezést (és természetesen a törvényeket) felhívta a figyelmet arra, hogy cselekvéseink meghatározója lesz (kell, hogy legyen) a még nevében vitatott törvényünk: talán a vizek ügyéről. (Ez — természetesen — nem szójáték). Lépnénk is, de a tevékenységünk alapvető kritériumaként a folytonosság fenntartása és az ebből fakadó tisztes szakmaféltésünk P. F. szerint erősen meghatároznak bennünket. Egyetértve Sz. M.-al, látványosan felmutatható eredmény lehetne a hatóság bepillantása, de mégsem ilyen egyszerű a dolog. Sz. F.-el közösen el tudnak képzelni — 5-8-10 év távlatában — egy, a maitól lényegesen eltérő prefektúra jellegű helyi államigazgatást. És addig ml legyen? Talán a termeléstől szabadulni? Erre rímel dr. K. G. ismert (a kényszervállalkozásról szóló, ezúttal is előadott) gondolata. Mi (ő is, mi is) nem valami hobbiféle hóbortból (és különösen nem В. T. által a szünetben bemutatott manager jövedelmek elsajátításának reményében) vállalkozunk. Az okok unalomig (de még mindig nem eléggé) ismertek. Megoldás lehetne az állami felelősségvállalás mérséklése is — ábrándozik el kissé dr. K. G. No persze valakinek a jelenlegi hátizsákból át kéne venni valamit, de erre az önkormányzati törvény nem volt eléggé attraktív, Jó lenne a jogalkotók gondolatvilágát kissé jobban ismerni, sóhajt néhány naiv igazgató (A többség derültségére). Az sem érv, amit ismert naivitásával G. P. ad elő, azaz van egy minden szinten tárgyalt és elismert ágazati védelmi stratégiánk. A parlament Környezetvédelmi Bizottsága is elégedettségének adott hangot az anyaggal kapcsolatban, amiként azt a rómain dr. N. M.-tól megtudtuk, Akkor miért nem lehet az abban olvasható, a szervezettel kapcsolatos igénymegfogalmazással operálni? A válasz — az okosabb többség részéről — az, hogy ma nincs igazán társadalmi érzékenység az árvízi fenyegetettségre. OK.: mondja G. P., majd (mint Arany János cserebogara) elhallgat (miközben néhány dátum feldereng gz emlékeiben). Többen hangosan gondolkoznak! Mi a minisztérium szándéka? A szakszervezeti fórumon a hites jegyzőkönyv és ugyanolyan két hites résztve
