Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 3. szám
volt, a vállalatokra kiszabott bírságoknak vajmi kevés ösztönző szerepük volt a kommunális szennyvíztisztítók építésében. Mivel a víz-, csatornamű vállalatok üzemeléséhez az állami támogatásból jelentős összegeket kellett juttatni - az üzemeléshez egyébként elégtelen - lakossági szolgáltatási díjak kiegyenlítéséhez, még a legjobb igyekezet mellett sem lehetett megoldani a helyes hatósági és vállalat, illetve szolgáltatásfelügyeleti magatartást és egyúttal viselni a lakossági szolgáltatásokért az állami felelősséget. A települési szennyvizekre vonatkozó zavaros elveken nyugvó bírságolási rendszer értelmetlensége most, az önkormányzati átalakulás idején válik teljesen világossá. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az önkormányzati törvény életbelépésével az önkormányzatok már de jure tulajdonosai lettek a csatornaműveknek, s egyben felelősek a csatornamű szolgáltatásért, annak fejlesztéséért. Az általuk alapított vagy megbízott üzemeltető vállalatok felelőssége a vizek szennyezésében csak ott áll fenn, ahol arra alkalmas kapacitású és hatásfokú szennyvíztisztító berendezés létezik. A hiányzó, vagy nem kielégítő szennyvíztisztító berendezések miatti vízszennyezésért az önkormányzatok felelőssége nyilvánvaló, függetlenül attól, hogy egy korábban el nem végzett állami feladat okozza ezt a helyzetet. A vállalatokra kiszabandó bírságok legnagyobb része - végsősoron peres úton is - az önkormányzatokra fog szállni, ami szolgáltatási díjemeléssé alakulva a lakosságnál csapódik le. Ennek anyagi, politikai vonzataira már most érdemes gondolni és megoldást találni. Ipari üzemek szennyvíz-kibocsátása esetén a bírságolási kibocsátási határértékeken alapuló vízvédelmi rendszer elvei és gyakorlata is tisztább, világosabb és eredményesebb, ami a szennyezéskibocsátás csökkentésére való ösztönzést illeti. A progresszíven növekvő, az egyéb vízgazdálkodási szorzótényezővel (0,1-2,5) tág határok között változtatható bírság összeggel való fenyegetés és tényleges kivetése erőteljes hatású volt nagyon sok igen súlyos szennyező üzem esetén, s ténylegesen mérhető szennyezőanyag kibocsátás csökkenést eredményezett. Emellett kétségtelenül sok jelentős vízszennyező üzem kibocsátása nem eléggé, vagy csak alig csökkent. A progresszív szorzó alóli mentesítés a szennyezés-csökkentő beruházás tartamára sok üzem számára több évre szóló átmeneti kibúvót jelentett, s különösen nagy üzemek esetén szinte vég nélkül végeztek olyan beruházásokat, amelynek okán a bírságot le lehetett szorítani. A bírságolási határértékek koncentrációban való megadása - ahol arra a vízbeszerzési adottságok megvannak - lehetőséget teremt a szennyvizek hígítására, amit az üzemek sok esetben - a hatóságok figyelmetlensége vagy erélytelensége esetén különösen - eredményesen kihasználnak. Nyüvánvaló, hogy ez esetben - különösen ha mérgező, akkumulálódó anyagokról van szó - el nem fogadható, vízvédelmi szempontból káros megoldásról van szó. A csatornabírság A csatomabírságolás a szennyvízbírság mintájára kialakított, szakmai szempontból elvileg hibás konstrukció, annak ellenére, hogy céljaként a csatornamű (csatornarendszer és szennyvíztisztító telep) védelmét jelölték meg és vélik a mai napig is. Miről is van szó? Állami tulajdonban lévő közcsatornaműveket adtak tanácsi vagy állami alapítású szakvállalatok kezelésébe, amelyek azokat kényszerből üzemeltetik. A szakvállalatok kötelesek - kezdetben főleg - minden különösebb feltétel nélkül fogadni és elvezetni az állami iparvállalatok bármilyen minőségű szennyvizeit. Az ún. szolgáltatási szerződésekben legfeljebb a szennyvízmenynyiségekről és az ezzel arányos közműfejlesztési hozzájárulásokról, illetve csatorna-használati díjakról történik megállapodás. Nyüvánvaló, hogy a közcsatorna szolgáltatás mind a lakosság, mind az ipari, intézményi csatlakozók számára nem üzleti jellegű vállalkozás a kialakított konstrukció folytán eleve ráfizetéses és ezért az állami támogatást nagy mértékben igényli az üzemeltetéshez is. Természetesen ezt hosszú távon az államháztartás nem tudta elviselni. Mindehhez jöttek még az élénkülő vízvédelmi tevékenység következtében a települési szennyvíz kibocsátások növekvő bírságolása folytán, a szolgáltató vállalatok gazdálkodásával kapcsolatos működési zavarok. Ezt a problémakört a központi irányítás nem tudta szakmai, elvi alapokon helyesen megoldani - a szolgáltatások díjait a ténylegesen szükséges ráfordítások fölé emelni - ezért létrehozta a vízvédelmi célzatú csatornabírságolási rendszert. A rendszernek vannak elvitathatatlanul vízvédelmi eredményei is. Sok szennyvízelőtisztító berendezés épült és üzemel, sok szennyezőanyag kibocsátást csökkentő technológiai módosítás történt, amik különösen a veszélyes anyagok esetén üdvözlendők. Zárójelben itt meg kell azért jegyezni, hogy a veszélyes hulladékoknak minősülő iszapok, uszadékok - melyeket éppen vízvédelmi, csatornamű védelmi okokból kell leválasztani - kezelése, elhelyezése országos gond, egyelőre megoldatlan, s óriási környezeti ártalmat jelent. A csatomabírságolás jelenlegi legfőbb szerepe az, hogy az ily módon szerzett beváelekkel a szolgáltató vállalatok szennyvízbírságokkal is terhelt, zavarban lévő gazdálkodását kisegítse, legalább a szennyvízbírságokat kompenzálja. Amelyik vállalat, ületve tanács emellett egy szakmailag céltudatos és eredményes szennyezés csökkentő programot is el tudott érni a csatomművet károsan szennyező üzemeknél, az külön dicséretet érdemelne. Elvileg helytelen - és ezt a gyakorlat is igazolta -, hogy egy üzem egy csatomművet bírság befizetése mellett károsítson, tönkre tegyen. Károsodott csatornművek sora - köztük első helyen a főváros csatornázási rendszerének állapota - bizonyíték arra, hogy az ipari szennyvizeknek a jelenlegi feltételek melletti fogadása és elvezetése nem tartható fenn, és a csatornabírság intézménye nem ad megoldást, sem a,vízszennyezések csökkentésére sem a szolgáltató vállalat gazdasági problémáira. A csatornaműveket egységes műszaki, gazdasági rendszerként kell kezelni és ennek megfelelően kell kialakítani a szolgáltatás díj- és feltételrendszerét, s ebben nincs szükség a csatornabírságra. Az önkormányzati tulajdonba kerülő csatornaművek használatának feltételeit az önkormányzatoknak kell megszabni, hiszen végsősoron ők felelősek a csatornaművekből kikerülő, a befogadókba vezetett szennyvizek károkozásáért. Nyilvánvaló, hogy a csatornahasználati díjat úgy kell kialakítani, hogy az tartalmazza a szennyvizek hidraulikai, biológiai terhelésével, károsságával, veszélyességével kapcsolatosan felmerülő üzemköltségeket, az esetleges szennyvízbírságokat, ületve illetékeket, adókat, vagy környezethasználati járulékokat. Különlegesen káros, vagy veszélyes szennyvizek fogadását a csatorna művek tulajdonosának vagy üzemeltetőjének meg kell tudni tagadni. Véleményem szerint: a csatornabírság rendszerét meg kell szüntetni, helyette célszerű; szakmai, elvi alapokon nyugvó szolgáltatási, vállalkozási szerződéssel kell biztosítani a szennyvizek elvezetéséhez és tisztításához szükséges költségeket és garantálni a csatornahálózat, a szennyvíztisztító-telep és a vizek védelmét. A közcsatornára vezetett ipari szennyvizek esetében is szükség van a fentiek mellett hatósági engedélyezésre, melynek során a vízvédelmi követelményeket érvényesíteni kell. (Következő számunkban: Az EK vízvédelmi koncepciója.) BALÁZS LÁSZLÓ e