Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 3. szám
Az EK ajánlásainak tükrében A hazai vízminőségvédelmi előírások A szennyvízkibocsátási határértékek fogalma alatt az eddigi hazai gyakorlat szerint a kibocsátott szennyvizek szennyezőanyag tartalmára vonatkozóan megállapított általános (bírságolási), vagy egyedi határértéket kell értenünk. Nem tartozik nálunk ebbe a fogalomkörbe a termék fajlagos szennyvízmennyisége és a fajlagos szennyezőanyag mennyiség. Néhány vízügyi igazgatóságnál van arra példa csupán, hogy a kibocsátható szennyezőanyag mennyiségre vonatkozóan anyagáram korlátot (kg/d, t/a stb.) írtak elő a vízjogi engedélyekben. A szennyvíz- és csatornabírságolási rendeleteink (3/1984., ületve 4/1984. OVH sz.) határértékei hazai és külföldi tudományos és gyakorlati tapasztalati adatok alapján kerültek megállapításra és meghatározásuk alapelvei között első helyen a befogadók vízminőségének védelme állott a vizek ökológiája és használata szempontjából. Az általános (bírságolási) határértékek testesítik meg nálunk ma egyértelműen a vízvédelmi követelményeket; jelentik a káros szennyezés fogalmának, ületve mértékének határát és szolgálnak a szankcionálás, a bírságolás mércéjéül. A határértékmegállapítás felelőssége Az egyedi határérték megállapításának lehetősége azért adatott meg, hogy ha az általános vízvédelmi érdekeket és célokat szolgáló határértékek helyett - amennyiben azok az adott befogadó, iüetve szennyvízkibocsátó esetén nem elegendőek vagy túlzottak - a konkrét esetre leginkább illő (szükséges és elégséges) határétékcket egyedi mérlegeléssel és felelősséggel a vízvédelmi hatóság határozhassa meg. Az egyedi határérték lehetősége elvileg magában rejti az ún. „vízminőség-gazdálkodást”, azaz használjuk ki a vizek terhelhetőséget és „öntisztítóképességét”. Amellett, hogy ez utóbbi fogalmakkal kapcsolatban (vízminőséggazdálkodás, öntisztítóképesség) elvi és gyakorlati problémák is vannak, az egyedi határérték lehetősége az elsőfokú és a másodfokú hatoság szakértőit többszörös düemma elé állította, mivel több csapdát is rejt magában. Ha a határérték enyhe: Jóvátehetetlen, vagy alig jóvátehető károkozás következik be a vizekben; veszélyezteti, tönkreteszi a vízikörnyezetet; nehezíti, lehetetleníti a vizek használatát, az ivó-, ipari-, mezőgazdasági vízellátást; veszélyezteti a növényi-, állati- és emberi életet, Gazdasági károkozással jár együtt (termeléskiesés, vízművek átépítése, kiváltása stb.). Előnyös helyzetbe kerülnek a kedvező határérték jogosultjai, a többiekkel szemben (extraprofit jellegű többletbevétel az elmaradó tisztítóberendezések építési és üzemköltségei révén) a nemzetgazdaság rovására, amelynek végsősoron (valamikor később) helyre kell hoznia a környezetben okozott kárt. Ha a határérték túl szigorú: Felesleges többlet (beruházási és üzemelési) kiadást okoz a vállalkozók, az önkormányzatok, végsősoron a nemzetgazdaság számára, emiatt csökken a gazdaság fejlődési üteme és a lakosság életszínvonala. A technikailag teljesíthetetlen határértékek irreálisak, a látszat szigorúság megvalósíthatatlanságot takar, emiatt értelmetlenné válik. A határértékek megállapításának tudományos és szakmai bizonytalanságai vannak. Nem teljesek az ismeretek a vízi ökoszisztémák, a magasabbrendű áüatfajok és az ember számára biztonsággal elviselhető anyag terhclésnövekedésről. Nem kielégítöek az ismeretek a vizekben (felszíni, felszínalatti) végbemenő anyaglebomlási, átalakulási, visszatar-штшштжтшжтж * \ tási stb. folyamatokról. Nem áll a gyakorlati szakemberek rendelkezésére a napi munkában használható eljárás, módszer, amelynek segítségével felelősséggel dönthetnének. Következésképpen a vízvédelem napi gyakorlatában a „központilag”, rendeletileg meghatározott általános határértékrendszer alkalmazása biztonságosnak látszik; támadhatatlannak és megnyugtatónak a felelősség vállalás szempontjából. Ugyanakkor a központilag létrehozott és „szentesített” határértékek ugyanezekkel a kérdésekkel támadhtók, esetenként védhetetlenül. A dolgok üyetén latolgatása alapján eljutunk a kibocsátási határértékek mgáüapításának korszerű elveihez: Maximálisan kihasználni a gyakorlatban alkalmazott műszaki lehetőségeket és ezek alapján meghatározni az általánosan betartandó minimális követelményeket. Veszélyes anyagok esetén a minimális követelményeket a legkorszerűbb műszaki megoldásokhoz kapcsolni. Az ismert vízhasználati vagy ökológiai igények esetén a minimális követelményeken túlmenően is lehessen követelményeket támasztani, s ezek elmehessenek a szennyezés tiltásáig is. A magyarországi vízminőségvédelem legjelentősebb eszközei a szennyező anyagok kibocsátásának csökkentésére a szennyvízbírság és a csatornabírság. Hatékonyságuk még akkor is igen nagy ha beismerjük, hogy működésük elvi és gyakorlati hibákkal terhelt, s egyes vonatkozásokban zsákutcába jutott, s a szabályozási rendszer továbbfejlesztése, illetve átalakítása halaszthatatlan. Mind a szennyvízbírságolásnak, mind a csatornabírságolásnak kettős szerepet szántak;- a bírság összegénél fogva ösztönözze a szennyvízkibocsátót a szennyezés csökkentésére,- a bírságokból képződő alapok vízvédelmi célú felhasználásával támogatni lehessen a szennyezést csökkentő fejlesztéseket. A szennyvízbírság Települések szennyvízkibocsátása esetén a szennyvízbírságolás elvileg és gyakorlatilag alapvetően ellentmondásos és hibás. A korábbi gazdaságirányítási rendszerben a lakossági, települési kommunális szolgálatásokkal kapcsolatos az ellátási felelősség is az államé volt. Ez a helyi, illetve megyei tanácsokon keresztül jelent meg, olymódon, hogy a csatornaművek fejlesztése tanácsi döntés alapján állami, költségvetési pénzeszközökből történt. Egyes kiemelt területeken (üdülőterületeken, Balaton, Velencei-tó stb.) és a kiemelt városokban (Győr, Komárom, Esztergom, Miskolc stb.) pedig kormányzati szinten történtek a fejlesztések; a döntést a fejlesztésekről, sőt a beruházások lebonyolítását is a minisztériumból irányították. Az elkészült, ületve meglévő csatomaműveket a megyei tanácsi, ületve állami alapítású víz-, csatornamű vállalatok üzemeltették. A települések szennyvíztisztító telepeinek beruházásaival kapcsolatban az üzemeltető vállalatoknak nagyon kevés, vagy egyáltalán semmilyen döntési lehetősége nem volt. Vagyis az üzemeltető vállalatoknak a kibocsátott szennyvizek minőségével kapcsolatban csak abban az esetben volt, és jelenleg is akkor van tényleges felelőssége, ha megfelelő kapacitású és hatásfokú szennyvíztisztító telepet rosszul, szakszerűtlenül üzemeltetnek. Ettől függetlenül az államigazgatási, hatósági gyakorlatban minden esetben az üzemeltetést végző vállalatra szabják ki a bírságot. Mivel a vállalatok gazdálkodásában az állami támogatásoknak és a „kiegyenlítő kasszának” meghatározó szerepe- . * . _ 5
