Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
KOSA CSABA RAGYOGÓ MALOM Légy dong az öregember feje körül, ráül az orra hegyére, csiklandozza az állát. Toncsi bácsi nem haragszik rá, reggel van, ne lustálkodjunk! Haszontalan teremtmény a légy, így tartják az emberek, dehát ez sem a teljes igazság. Mint ahogy mindig arra a legkörülményesebb rátalálni. Minden éló'lényrére szüksége van a Teremtó'nek, különben mivégre adott volna életet egyiknek is, másiknak is. A légy példának okáért felébreszti a dikón szunnyadozót, a lópokróc alatt lustálkodót. Bolyhos lábait megtáncoltatja a szemhéján, ismeri az érzékeny pontokat, nem kellemetlenkedik találomra.- Odébb, te! - szól rá immár Toncsi bácsi. Kimászik a durva lópokróc alól, feltápászkodik, mezítlábasán átcsoszog a konyha kövén. Kinyitja az ajtót, megáll a küszöbön, kissé kábán még az alvástól, hunyorog a fényben. Az udvaron tíz-tizenkét szekér, megrakva zsákokkal. Várakoznak az őrletésre... Megesik gyakorta reggelenként, hogy itt látja sorakozni a lovas szekereket - megdörzsöli hát a szemét, nem tévedett-e. Mint már annyiszor. A kép eltűnt, persze, hogy tovatűnt. Hol vannak már azok az idők, a nagy táborozások ideje! Az udvaron kigyúló esti tábortüzek, a hajnalig hangzó énekszó, a táncot ropó fáradhatatlan legények. Hajnalig járták, szorongatták a menyecskéket, be-oecsalogatták őket a kocsiszínbe. Hajnalban a kútnál mosakodtak, a vályú fölé hajolva, meztelen felsőtesttel. Az asszonyok, a lányok - akik elkísérték az apjukat, a testvérüket, a férjüket a malomba - az arcukra lögybölték a vizet, zsebkendővel törölgették az arcukat. Úgy mosakodtak, mint a macskák, pontosan úgy. Benőtte a fű a tábortüzek nyomát, üresen ásítozik a kocsiszín, megdőlt a vályú, leroskadóban a kút kávája. Megbillent a tyúkól is, bár ennek még akadnak lakói. Két szárnyas, egy fehér és egy fekete. Reggelenként az öreg molnár körbejár az udvaron. Valahogy el kell kezdeni a napot; ha a kezét nem is, legalább a gazda szemét érezze magán a kert. Meríthet annyi bátorságot ebből, hogy végképp el ne vaduljon. A kert túlsó felében a malomház, ide tart legelőbb Toncsi bácsi. Megvizsgálja a tölgyajtón a súlyos lakatot, s hatra kerül a malom mögé. A malomfejben megduzzadt a víz, úszkálnak az őszi levelek. Toncsi bácsi felhúzza a zsilipet, hadd mozogjon, hadd tisztuljon a víz. Ez a zubogás, ha csak néhány percig tart is, mindig megnyugtatja. Lám, ha akarná, újra beindíthatná a malmot! Romlik, elaggul minden az udvaron, a ház körül, de a malom tartja magát. A malom még a régi. Rázuhog a víz a lapátokra, lassan megforgatja a vízeskerekeket. Még néhány perc s a nyikorgás átvált a megszokott kelepelésbe... Csak egy mozdulat hiányzik, odabenn a malomban rákapcsolhatná a vastag fatengelyt a vízeskerékre, s megindulna a szerkezet. Csak egy mozdulat... Majd megteszi, ha jön az őrlető. Ha megjelenik egy őrlető, lovasszekérrel, tömött zsákokkal. Egyszer még jöhet valaki, hiába legyintget Vince és Ignác. Nem, nem nyugodhat bele a gondolatba, hogy vége, elvégeztetett. Ő nem! Addig is, hadd csobogjon, hadd áradjon egy kicsiny időre legalább a víz! Fusson végig a patakban, koccantsa egymáshoz a kavicsokat, a köveket, sodorja odébb a homokot. Visszatolhatja a zsilipet a helyére az öregember. Vissza is tolja, mert vérében van az is a molnárnak, hogy nem pazarolja a vizet. A legnagyobb bőség idején sem. Nem érdemli az áldást, aki eltékozolja a természet adományát. A zsilip mellől Toncsi bácsi szemügyre veszi a tavat. Az ő tava: a Ragyogó-tó. így hívták mindig, így hívják ma is. Sok mindent elvett az idd ifjabb Molnár Antaltól, ezt az egyet el nem ragadhatja. Úsztatja, ladikáztatja az őszi leveleket a tó is. És mégis, ha eléri az első reggeli fény, felragyog a víztükör, mintha ezüst tallérokat akarna visszaszólni az égbe. Amúgy a part kihalt. Csak távolabb, a Berek felőli oldalon gubbaszt egy horgász. Lógatja a botját a víz fölé, üldögél türelmesen, mozdulatlanul. Járnak ide horgászok, nem is annyira a faluból, mint inkább a környékről. Néhanapján még Döbörvárról is kiberregnek a motorbicMjükön. Megtüthatná Toncsi bácsi a horgászást, mert övé a tó, magántulajdon, s akié a víz, azé a benne ficánkoló hal. De miért tiltaná, ha egyszer ő maga soha egyetlen halat sem emelt ki a tóból. A molnárnak a gabonával van dolga, s nem a harcsával, a ponttyal, a dévérrel No és ha mégis a tiltást választaná? Akkor is kivennék, kilopnák a halat, ha nappal nem, hát éjszaka vagy pirkadatkor. Egyébiránt pedig azért nem tiltja, mert úgy tapasztalta: nem palotatulajdonosok gubbasztanak négy-öt óra hosszat a parton, hogy gazdagodjanak egy-egy fél kilós ponttyal, sovány dévérrel. Az a horgász, ott, túlfelől szintúgy kopottas embernek látszik. Kopottnak, esettnek, rászorulónak. Kergetné tán el a szerencsétlent? Hadd lógassa a horgot, bárki legyen is! Szegődjön hozzá a szerencse, azt kívánja. Nyelje el a türelem a jutalmát! 27
