Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
Toncsi bácsi megfordul, hogy reggeli teendőjét elvégezvén visszaballagjon a konyhába. A két tyúk - a fekete es a fehér - kinn kapirgál az udvaron. Csipegetik a papsajtot, a füvet. Toncsi bácsi fél maréknyi kukoricát szór eléjük. A zsák Tengeri Ignác ajándéka minden esztendőben - a baktemak föld is jár, szolgálati föld. Száz szeme meg az asszonynak sincs, hogy minden letört kukoricacső felett őrködjön. „Úgy él, mint a molnár tyúkja...” - tartotta a mondás. Gazdag portáról való a bölcsesség, nem vitás. Mert hát a régi molnárok házatáján a kiscsibe valóban úgy nyitotta fel a tojáshéjat, hogy mindaz előtte terült, ami szemszájnak ingere. Búza, rozs, árpa - nem volt olyan malomudvar, ahol, ha mást nem, a zsák aljából a maradékot ki ne rázták volna a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak. Toncsi bácsi két szárnyasára már kevésbé érvényes a mondás. Úgy élnek ezek ketten, mint a szegény ember tyúkjai, a leleményességre, a találékonyságra hagyatkozva. A tojást azért megadják a gazdának, annyit mindenképp, amennyit az ő konyhája kíván. Néha megesik, hogy egy hétig sem akad tojás a szalmakazal oldalában a fészekben, máskor egyetlen nap kettő is odapottyan. A kamrában viszont a zsombor sohasem üres - az öregember megszokta a beosztást. Megszokja az, akinek csak akkora nyugdíj jár, hogy a postás sem meri beletenni a bőrtáskába. El ne vesszen benne véletlenül. Inkább a kabátja mellső zsebébe csúsztatja, ott nem keveredhet a levelek, az újságok közé. Átvágva az udvaron, Toncsi bácsi útba ejti a szalmakazlat. Hány esztendeje rakták ezt a kazlat? Negyven? ötven? Elszíneződött, megbámult, megszikkadt a sok napsütésben, a sok esőben, havazásban, olvadásban. Mi különbség van egy szalmakazal és egy ember között? Megtöpped, megöregszik ez utóbbi is. Olyan lesz, mint a vénember, roskatag és védtelen. A szalmakazal oldalában mélyedés, innen nyűvi ki a gazda telenként az alágyújtósnak valót. Ami azt illeti, a csikótűzhelyet tekintve legalább száz esztendőre elegendő az utánpótlás. Ha lenne utóda ifjú Molnár Antalnak, s ha megérné a nagy kort, ami a családban hagyományos, ő sem hordaná el a kazlat, élete végéig sem. Utód azonban nincs, ez a kazal mindenképp túléli a Ragyogó Malom utolsó gazdáját. Ha csak valamely szikra lángra nem lobbantja, de tán ilyen Isten mögötti tájra a vörös kakas sem látogat el. El sem találna idáig. Toncsi bácsi csak egy pillantást vet a fészekre: üres. Mára nem tojtak a tyúkok. Elmúlt a nyár, amit akkor megadtak, nem várható el tőlük ősszel. Nem ez az ő idejük, erőt gyűjtenek ilyenkor az átteleléshez. Igazuk van, senkinek sincs joga, hogy nehezteljen rájuk. Egy pillantás, s már lépne is odébb Toncsi bácsi. Mégis megtorpan. A mélyedésben, ebben a szalmakazalba vájt kis kunyhóban frissen nyűtt szalmát lát. Elhintve, elegyengetve a szalma a földön, megterítve derékaljnak. Itt aludt valaki! 28 A földre terített friss szalmában emberi test nyoma. Beletúrt valaki a kazalba, befészkelődött ide a kis kunyhóba. Valaki a Ragyogó Malom udvarán éjszakázott! Anélkül, hogy a molnárhoz bekopogott volna. Egy idegen! Az idegenektől tartani kell, ez még a régi garabonciás járkálós időkből beleivódott a csuittosi emberbe. Aki nem köszön, aki a találkozást kerüli, aligha forgat barátságos dolgokat a fejében. A sűrű, nagy erdők mellett lakókat arra tanították, gyermekkoruk óta: óvakodj a rossz szándékkal járótól! Toncsi bácsi azt hallotta az édesapjától: „Tégy különbséget az okkal és ok nélkül rejtekező között!” Lehajol Toncsi bácsi, végigtapogatja az emberi fekhelyet. Szinte meleg meg a derékalj. Ha korábban ébred, akár itt is érhette volna az idegent. Vége hát a békességnek? A csuhittosi gyanutlanságnak, az éjszakára is nyitva hagyott ajtónak? A fekhelyet motozva Toncsi bácsi keze papírlapot érint. Újság maradéka lenne? Ahogy felemeli és a fény felé fordítja, mintha áramütés érné. Vonalas füzetlapot tart az ujjai között. Rajta kissé elmaszatolódott írás, tintával. Az öregember feláll, körülnéz. Szemétől eltartva betűzni kezdi az írást. Kilencedik kerület... Először ezt sillabizálja ki. Aztán:... átér utca. Leereszti a füzetlapot, cseng a füle, mintha forogna fölötte az égbolt. Kilencedik kerület... Budapest. Kilencedik kerület csak ott van. Más városban sehol az országban. Újra felemeli a papírlapot.- ... átér ... átér... Melegség járja át a testét, zsibbad a karja. Odabenn a mellkasában harangoznak.- Kráter utca! Igen, kilencedik kerület, Kráter utca. Budapest. Nem, nem ismeri ő azt a várost, egyszer járt benne életében. Egyetlen egyszer, amikor vitte a katonavonat Galíciába, az orosz frontra. Az egyik külső pályaudvaron állt a vonatuk, le sem szánhattak, el sem hagyhatták az állomást. A Kráter utca nevét máshonnan őrzi az emlékezete. Szorítja a papírlapot, s még mindig kalimpáló szívvel átsiet az udvaron. Kráter utca! Kilencedik kerület! Kirántja a pohárszék felső fiókját, a heverőre dobja az ingét, a pulóvert, a váltó fehérneműjét. A fiók alján sárgult boríték, elhalványult címzés. „Ifj. Molnár Antal molnár, Ragyogó Malom Csuhittos” A levelet kívülről tudja, minden betűje a fejébe vésve. ,.Kedves Antal” Én férjhez mentem, nagyon rendes uram van. Az uram szabómester, sokan járnak hozzá, két inasa is van. Én magára mindenkor visszaemlékezem. Amália.” Kerek, rajzolt betűk, mintha még most is illett áradna ebből a levélből. Ibolya-kölni illata. A feladó: Virágh Amália. Budapest IX. kerület Kráter utca 24. A szalmakazalban talált vonalkázott füzetlapon a betűk nem Amáliáé. Oldalra dőlt sietős férfiírás ez. Mégis ... a kerület, az utca neve ... Mégsem lehet véletlen! Meg kellene kapaszkodnia az öreg molnárnak, de a keze lecsúszik a pohárszék pereméről A heverőre roskad, elfogyott a levegője.- Kilencedik kerület. Kráter utca ... Mióta várja a levelet Virágh Amáliától! Régebben, sokkal régebben, mint a malomkövestől. És most a szalmakazalban ez a füzetlap. Kié az elmosódott írás a vonalkázott papíroson? Ha az idegené, aki a szalmakazalban aludt, ismeri-e a Kráter utcát? És Virágh Amáliát? Netán maga Amália küldte volna Csuhhitosra? Zúg a feje, remeg a keze. Nagy üvegbura borult a Ragyogó Malomra. Toncsi bácsi attól tér magához, hogy nyiszorog a kertkapu. Erőt vesz magán, feltápászkodik. Az idegen jön? Kinéz az ablakon. Még csak ez hiányzott. Tarka gönceiben, szemölcsös arcával Vak Rozi közeledik. Vállán, elhasznált seprőnyélre kötözve foltos vászonzsák. Kéregető körúton jár, persze, perse. Toncsi bácsi sietve rátolja a reteszt a konyhaajtón, berántja a függönyt az ablakon. Megtörtént már nem egyszer, hogy bezárkózott a kéregető elől, ám Vak Rozi az ablak elé állt és leleplezte az öregembert. Fél seme van, de jobban lát vele, mint más a kettővel. Vak Rozi máris rázza a kilincset, máris dobol az üvegen. Toncsi bácsi lekuporodik az ástál alá, mert ez a bosorka még a függönyön is átvilágít a fél semével.- Nyugodtam ajtót nyithat. Tudom, hogy az asztal alatt guggol! Toncsi bácsi morogva mászik elő a fedezékéből, leveri a nadrágjáról a port.- Már attól féltem, felfázik - hagyja félbe a nevetést Rozi. Hideg a konyhakő...- Most már elég! - nyit ajtót az öregember. - Elég, te erősakos némber! Vak Rozi máris átváltozott, az arcán senvedés, a hangja alázatos:- Szánjon meg télire, molnár uram ... Toncsi bácsi úgy véli, az utóbbi találkozás óta megsaporodtak a semölcsök Vak Rozi ábrázatán.- Mikor nem sántalak meg én... Mikor nem...- Maga mindig is úr volt! Maga is meg az édesapja is! Nem úgy, mint Vince!- Vincét ne emlegesd!- Az ellenségem!- Minek csúfolod! Mért nem tartod a szád? ,- Én nem bántom! Ő akar leverni a botjával! Megforgatja s földobja a husángját ...- No és ki nem kántálja: Vince, teli a pince...- Ő meg fenyeget! Pedig még rám sorulhat!- Rád?- Esett már ilyen csoda... Kúráltam én, gyógyítottam én beteget. A félig halottat feltámastottam. Vannak nekem gyógyfüveim. Kifőzöm én belőlük az orvosságot.- Mást is főzöl te, úgy hírlik...- Hát maga is elhiszi? Vízimolnár létére?
