Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
A TÁRSADALOM ÉS A VÍZÜGY KAPCSOLATA Mielőtt érdemi mondanivalómhoz hozzákezdenék, szeretnék idézni a Népszabadság 1990. december 7-i számának egyik interjújából: ,A vizes lobbinak azért is érdeke a nagymarosi erőmű felépítése, mert nagyon sok embernek munkát tudnának biztosítani. Magyarországon évek óta nincs árvíz, s a vízügyi szakemberek úgy érzik, kihasználatlan a tudásuk." Ha ezt a véleményt egy átlag magyar állampolgár fogalmazza meg, nem örülök neki, de nem marasztalhatom el. Ha azonban ez a vélemény miniszteriális szintről hangzik el, azon illik elgondolkozni. Hol a hiba? Ki mulasztott és miben? Mit kell tenni azért, hogy ilyen vaskos (és ilyen magas szintű) vélemény elkerülhető legyen? Erre, és még sok más kérdésre keressük a választ a következő néhány percben. Ha ma egy szónok a hallgatósága jóindulatát meg akarja nyerni, már az első mondatoknál kijelenti, hogy 6 diákkorában megbukott matematikából (vagy fizikából, esetleg mindkettőből). Ezt követően elmondja, hogy nem ért a műszaki dolgokhoz. Ezek után biztos lehet abban, hogy a hallgatóság jóindulatába fogadja (hiszen kinek nem voltak hasonló esetei). De próbálná meg azzal kezdeni a mondókáját, hogy utálja az irodalmat, a történelmet, a művészeteket; máris antipatikussá válik a hallgatóság szemében. És nem is csoda. A közvélemény befolyásolásának mesterségbeli tudása a humán értelmiség sajátja, míg a műszaki értelmiség - kétségtelenül - kettőzött erővel kell, hogy dolgozzék azért, hogy e befolyásra szert tegyen. De meg kell tanulnia, ha el akarja fogadtatni elképzeléseit. Ahhoz, hogy a vízügy társadalmi kapcsolatairól képet alkothassunk, magát a társadalmat kell először szemügyre vennünk. Az abban található munkamegosztás sajátos érdekviszonyokat szül, melyek egyezőségeket, időnként ellentmondásokat hordoznak-Az igazán jó társadalom az, melyben nincsenek az érdekek tekintetében ellentmondások. Nem nehéz azonban belátni, hogy ilyen (mármint: ellentmondás nélküli társadalom) a valóságban nem létezik. Többen megkísérelték kimondani és leírni a lehetséges társadalmi egyensúly lehetséges módozatait, ám ez szinte sohasem járt sikerrel. És nem is járhatott, hiszen a társadalom fejlődésének éppen az ellentmondás kialakulása és annak feloldására irányuló szüntelen törekvés a feltétele. E törekvés sikere, vagy sikertelensége határozza meg egy adott társadalom adott fejlődési szakaszának minőségét. Mindezeket azért mondom el, hogy belátható legyen: a vízügy társadalmi kapcsolatai (annak lehetőségei) csak a mindenkori társadalmi érdekviszonyok figyelembevételével értelmezhetők és ítélhetők meg. 1. Ahhoz, hogy mai - igen bonyolult - társadalmi kapcsolatainkat megítélhessük egy kicsit a múltba kell visszatekinteni. Egy híres ember azt mondta valamikor: aki visszatekint a múltba, az számoljon azzal, hogy az egyik szemére megvakulhat. Aki ezt nem teszi, lehet hogy mindkét szeme világát elveszíti. Tekintsünk vissza. Azt találjuk, hogy a vízügy társadalommal való kapcsolata mindig a vele szemben támasztott követelményekből volt levezethető. Nagy árvizek - védekezni kell - szervezet kell - hozzáértő emberek kellenek. Az állam - mint a társadalmi érdek megtestesítője - részéről a feltételek biztosítása kell. A vízügy, mint az állami érdek hordozója részéről a szakmai feltételek biztosítása kell. Az állampolgárt, az intézményt, a települést a védettség mértéke érdekli. A pénztelenséget - minden társadalmi formációban - magyarázni lehet, elfogadni nem. Mégis, az állam lehetőségei és a társadalom igényei csak igen ritkán találkoznak. Azért néha mégis. 1945. után - a háborús pusztítást követőöen - a társadalom nehezen viselte az árvizeket. Emlékezzünk csak 1965-re, a nagy dunai árvízre. A vízügy már korábban megfogalmazta a védelemmel összefüggő feladatokat és sürgette a végrehajtást. Mégis, egy pusztító árvíz kellett a végrehajtás kikényszerítésére. 1966-68: szinte minden nagyobb település vízhiánnyal küzködött. Annyira, hogy már a települések üzemének ellehetetlenülése fenyegetett. S ez kényszerítette ki azt a vízellátási programot, melyet 1970-től folyamatosan hajtunk végre. A további részletek említése nélkül bizonyítható, hogy a vízügy társadalmi kapcsolatainak értékét az szabja meg, hogy a társadalmilag szükséges vízügyi feladatokat a kormányzat felé milyen igényesen tudja közvetíteni és elfogadtatni. Az elmúlt időszak tapasztalatai azt is igazolják, hogy a szakterület szereptévesztése nem használ a társadalmi kapcsolatoknak. Emlékezzünk csak arra, hogy a társulati mozgalom milyen lendületet adott (és milyen biztonságot) a vízügyi feladatok végzésének. Csak példa, de így van: az elmúlt 30 évben 5 millió magyar állampolgár került közvetlen kapcsolatba a vízüggyel és fordítva. Ez önmagában dicséretes. Az azonban már kevésbé, hogy ezt a társadalmi összefogást időnként hol a központi, hol a tanácsi oldalról sikerült kisajátítani, mivel mindkét fél (olykor a vízügyi ágazat is) saját, és csakis a saját sikerének könyvelt el olyasvalamit, ami legfeljebb közös munka gyümölcse. Csoda e, ha abban az időben egy falusi nénike az akkori OVH vezetőjéhez így írt: „Ha az OVH ennyi település vízellátását meg tudta oldani, oldja meg a miénket is.” Hogy a területen a mit kinek kell csinálni mennyire nem volt ismert, igazolja egy községi tanácselnök esete, aki azt hitte, hogy a községében építendő vízműhöz neki semmi köze nincsen. A központi irányítás, illetve a túlzott központosítás - mint látható - nem használt a vízügynek (sem). Szervezeteink esetenkénti szereptévesztése - a központi magatartáshoz hasonlóan - nem kedvezett a társadalmi kapcsolatoknak. Mindkét oldalon (fent és lent) a szereptévesztés azért következhetett be, mert az állami tulajdon fejlesztési és működtetési felelőssége e szinteken sohasem volt iagzán nyilvánvaló, az állampolgár társult viszonya pedig sohasem öltött - nem ölthetett - tulajdon jelleget. A vízügy azonban - a felsoroltak ellenére - fent és lent egyaránt bizalmat élvezett a kormányzatnál, a területi végrehajtásban, de - nyugodtan mondhatjuk - még a lakosságnál is. Ezt problémaérzékenységének (a társulati mozgalom kiszélesítése révén), operatív cselekvőkészségének az 1965. dunai és 1970-es tiszai árvizek megfogásával) valamint az azt követő szabolcsi vízellátási program megszervezésének - és szakmai felkészültségének egyaránt köszönhette. Azt is mondhatjuk, hogy a vízügy az elmúlt időszakban minden közvetlenül profiljába tartozó feladatot a társadalom megelégedésére látott el. Ebben nagyban segítették jól választott módszerei. Sokan még emlékeznek a megyei vízgazdálkodási bizottságokra (koordinatív szerepük nem vitatható), mindenki előtt ismeretesek társulataink, önkormányzati működésének lehetőségei; a megyei önkormányzatok valószínűleg nem rossz szájízzel emlegetik az évenkénti vezetői feladategyeztető megbeszéléseket, a területi vízügyi szervek hasonló indíttatású kezdeményezéseit. A jó területi kapcsolatok azonban - láthatóan - nem voltak elégségesek a vízügy tekintélyének megőrzéséhez. A központi szervezet egyre gyengülő kormányzaton belüli és minisztérium közi munkája feszültségeket indukált. Pedig jó felső szövetség nélkül nem lehet a vízügy társadalmi problémájával mit kezdeni. Egy csaknem egyedül keresztül verekedett Tisza П. beruházás (melynek mezőgazdasági és ipari hasznosságáról meg vagyok győződve) vagy a nagy társadalmi vihart kavaró GNV Ugye megrendítette a vízügy eddig pozitív társadalmi megítélését és ezzel kapcsolatait is. Ismét csak a példa kedvéért térek vissza a GNV-vei kapcsolatos kérdéskörre. A kormányzat - politikai döntés alapján - határozott ebben az ügyben. A megvalósításról tehát magas szinten határoztak. Ezt a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium politikai államtitkárának, Rajkai Zsolt úrnak a parlamentben a napokban elmondott tájékoztatója ékesen bizonyította. Ha a vízügyet valamiben hibáztatni lehet az az, hogy a munkát úgy ismerte el az egész ágazat feladatának, hogy tudta az elsődlegesen érdekeltek körét. Mert az ellen nem lehet senkinek kifogása (dicséretnek is tekinthető), hogy a kormányzat a vízügy beruházási szervezetét egy ilyen mű létrehozására alkalmasnak ítéli. Ettől azonban a beruházásért való ágazati (társadalom előtti) felelősség a részesedés arányában kell, hogy megosztódjék az ágazatok között. Jellemzi a kialakult helyzetet, hogy ez ügyben hat tárca vezetőjének
