Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)

1991 / 5. szám

ják a fővárosi hidakat. Ez be is következett, teljesen értelmetlenül, amikor az oroszok már régen idebenn voltak... Tartalékos zászlós lettem, nem kellett, negyven kilogrammos hátizsákkal napi negyven kilométert gyalogolni. Feladatom volt, annak vizsgálata: mi lesz, ha a hidak megsemmisülnek s jeges ár vonult le a Dunán: Hogyan menekülhet meg a főváros? Szerencse, a szerencsétlenségben: csupán a náci bosszú, a hidak felrobbantása történt meg, az ár elmaradt... ”

1945-től 1948-ig a fellélegzés, a szabadság, az újjáépítés lendületes időszakát élte az ország. De szinte fel sem ocsúdhatott, máris sanda, gya nús pillantások, mondvacsinált rágalmak közé keveredvén, sokak éveket adtak az életükből avagy életüket áldozták a remélt szebb jövőért. Mosonyi Emil is „le lett káderozva’.’ S mivel műltjában nem találtak kivetni valót, munkájában visszatérhetett szeretett folyójához a Tiszához, a tiszalöki vízlépcső, Kisköre megvalósításához. Szőke folyónk múlt századbeli, Vásárhelyi Pál által végzett szabályozásáról beszélt az akadémiai tanácskozáson is, megannyi érvvel cáfolván azokat, akik Vásárhelyi munkásságát megkérdőjelezték, megkérdőjelezik.

„A tiszai vízlépcső gondolatáról csak annyit: mélységesen tévednek, akik „sztálini tervként” könyvelik el. Ez ostobaság! A vízlépcsőről már a harmincas években komolyan töprengtek, és Horthy Miklósról sok mindent el lehet mondani. De azt, hogy sztálinista lett volna, aligha! Széchenyi és Vásárhelyi múlhatatlan érdemeiről hosszasan szóltam az Akadémián. Tán elegendő azt megismételnem: ők és utódaik környezetvédők voltak, csupán azzal a kiegészítéssel, hogy ezt a »titulust« egy évszázaddal elkésve vezették be. A pusztító árvizektől mentették meg az embert. Ne felejtsük el, hogy az ember védelme is környezetvédelem. ”

Ez, a napjainkban mind nagyobb jelentőséget kapó kifejezés ott sej lett a Duna vízerejének hasznosítási kérdésében is. Mosonyi Emil reggel a Műegyetem professzoraként kezdte a napot, hogy még délelőtt a Víziterv igazgatójaként is dolgozzon a kormány utasításán, a Csehszlovákiával közösen létrehozandó vízi létesítményen. A professzor-tervező arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell vizsgálni a leendő vízierőmű mindenféle környezeti hatását. Az 1956-os forradalomban betöltött „szerepe” mellett a leendő vízierőmű okozta vesztét.

„A diákok a forradalmi bizottságba választottak, ami miatt utóbb, azonnali hatállyal ki is tették szűrömet az egyetemről. A Dunával, bár alacsonyabb poszton, a tervező vállalat igazgatóhelyetteseként, továbbra is kapcsolatban maradtam. De nemsokára, sajnálatos módon, nézeteltérésbe keveredtem Dégen Imrével. A békeszerződések értelmében ugyanis a csehszlovák és a magyar határvonal a hajózható Duna középvonala. Ha a szomszédok üzemvízcsatornája megépül, mondtam, az lesz a hajózható Duna, azaz a magyar határ feljebb kerül. Valóságos bűn volt ilyet állítani. A továbbiakban már csak mint titkár dolgozhattam Dégen Imre mellett. ”

Sorra kapta a megtisztelő külföldi meghívásokat, egyebek közt a FAO-tól, de csupán egy-két hetes utazásokat engedélyeztek számára, mivel nem lépett be a pártba. Egyre nehezebben viselte el az akadékoskodásokat. Mígnem éppen Rómában tartózkodván, Karlsruhe műegyeteméről, és külön a tartományi kultuszminisztertől is érkezett a felkérés: vállalja el a vízépítési tanszék és a világhírű hidraulikai laboratórium vezetését. Bármennyire is fájdalmas volt, feleségével úgy döntött, nem térnek vissza Magyarországra. 1965-től végre szabadon munkálkodhatott. Bejárta szinte az egész világot, kitüntető címeinek, elismeréseinek se szeri, se száma. Az utóbbi időben, hogy Magyarországon rehabilitálták, gyakran jön a Karlsruhe-kömyéki otthonából — haza.

„Olyan vagyok itt, mint a görög Janus. Örülök, hogy az ország szabad, boldog vagyok hogy barátaimmal lehetek, hogy tanítványaim nem felejtettek el És megörvendeztet a kivilágított Lánchíd látványa. Fáj viszont a hazai szegénység, ami ugyan minden rendszerváltozásnak velejárója. Különösen bánt a tudatlanság, az a zűrzavar, amit a tudományos életben tapasztalok; hogy keverednek a szakmai és a politikai kérdések, ami nem vezet jóra. ”-ek-20