Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 2. szám

— Feri bácsi, én „harci” körülmények között ismerkedtem meg Veled. Néhány héttel Szegedre kerülésem után 1966. februárjában ránk tört az évszázad második legnagyobb belvize, tavaszi Tisza-völgyi árhullámmal együtt. Harmadfok itt, másod-, majd szintén harmadfok ott. Hat héten át mi ketten párban láttuk el a műszaki ügyeletet, mindegy volt, melyikünk intézkedik belvízi, vagy árvízi kérdésben. Vízimérnökök közt egészen jó alkalom a barátság szövödésére!

— Ahogy visszaemlékszem, mozgalmas szolgálatunk volt. A félig elkészült mindszenti szivattyútelepünk pl. belvízátemelésre még nem volt alkalmas, az árvízi biztonságot viszont veszélyeztette. Melléje kellett tehát szivattyúkat felvonultatni, de az építményt is körtöltéssel kellett biztosítani. Én intéztem a főhatóságnál a szándékolt munkák engedélyezését. De a köznapi teendőink sem engedtek pihenést.

— Arra azért maradt időd, hogy a közös ügyelet mellett gépkocsin végigvezess igazgatóságunk tiszai és körösi töltésein, az alpári nyárigáton — amíg annak védelmét nem kellett feladnunk —, sőt, elmentünk a békéssámsoni Puszta körzetébe belvízi elöntések szemlélésére is. Akkor hallottam tőled a 40-es évek belvizeiről. Nyilván azoknál is ott voltál ...

— Tartsunk talán sort, mert szeretnék elmondani néhány további élményt is, sokkal élőbbről.

— Ezen a vidéken éltél mindig?

—- Szeged közelében születtem, a Maros menti Püspökielén (ma Marosleiének hívják), ács és kőműves apa tizedik gyermekeként 1907-ben. Makón jártam gimnáziumba 1918 és 1926 között.

— Tízgyerekes család fiaként?

— A tanulással sohasem volt gondom, de anyagi támogatásra azért nagy szükségem volt. Tanítványaim voltak, és egy helyi építőmester ösztöndíját is megkaptam három éven át. Ez a tehetős építőmester szakmájabeli apa jó tanuló fiának ajánlotta fel ezt az ösztöndíjat.

— Egyszer azt is említetted, hogy diáktársad volt József Attila is.

— József Attila az 1921—22 tanévben volt hatodikos, én ugyanakkor neAranydiplomával — aktív munkában

Beszélgetés

a 83 éves szegedi mérnökkel, Hegyesi Ferenccel

gyedikes voltam. Ebben az évben voltunk ugyanannak az internátusnak a növendékei. Ugyanabban a tanulószobában, nem is messze egymástól ültünk. József Attilát már akkor is költőként ismerték — néha még a papírkosárból is megpróbáltuk egy-egy eldobott vázlatát megszerezni.

— Nem maradt ilyen emléked tőle?

— Néhány ilyen „kéziratát” hosszú évekig őriztem, de ez a kevés emlék is elkallódott a költözések, a háború későbbi útvesztőiben. De, hogy József Attilát már azokban az években nemcsak az iskolánkban ismerték, mutatja az is, hogy 1923-ban, a Petőfi-centenárium makói irodalmi ünnepségén Juhász Gyula, az ünnepi ülés elnöke József Attilát is az elnöki asztalhoz szólította, hogy annál foglaljon helyet.

— Téged nem fogott meg a költészet?

— A költészet nem, a zene azonban igen! Már gimnazista koromban szerettem hegedülni, gitározni és egyszer elkezdtem ezekre a hangszerekre dallamokat költeni. Ha volt szövegíróm, az ő szövegére, de a saját magam által költött szövegekre is. Később, egyetemi éveimben, vagy amikor már kész mérnök voltam, egyes dalaimat ki is adták, játszották is. Feleségem is sokat segített később a dalok, dalszövegek írásában. De azután utóbb felhagytam ezzel a kedves időtöltéssel.

— Tudom, amikor az aranydiplomádat ünnepeltük 1985-ben, akkor dalköltészetedről is hallottunk egy féltve őrzött családi magnószalagról ... Térjünk most azért vissza életedre. Mit csináltál a gimnázium után?

— Felvettek a budapesti Műegyetem mérnöki szakára. Makói ismeretség, tanítványi kapcsolat útján figyelmébe ajánlottak Méhes Zoltán műegyetemi tanárnak, az út-vasút tanszék akkori vezetőjének. A professzor kollégiumi és menzakedvezményeket járt ki számomra, néha még valahonnan pénzbeli segélyeket is. Egyetemi éveimben műszaki rajzok készítéséből tartottam fenn magam, nyaranta cséplési ellenőri munkát vállaltam odahaza a püspöki uradalomban. Méhes professzor az egyik nyáron bejuttatott egy aszfaltútépítő vállalkozáshoz. Útépítésnél kaptam technológusi munkakört.

— Eszerint, akadálytalan volt műegyetemi hallgatói pályafutásod?

— Sajnos, nem. Betegség miatt is halasztottam, szigorló időm is meghosszabbodott — különböző, részben megélhetési okok miatt. 1934 februárjában szereztem meg a mérnöki diplomát.

— Azután állás, elhelyezkedés . ..

— Az akkor sem volt egyszerű! Kérvényt adtam be a Földművelésügyi Minisztériumba, az akkor oda tartozó vízügyi szolgálathoz. Erre csak 1942-ben kaptam érdemi és kedvező választ, amikor a válaszadó sem volt már bizonyos abban, hogy időszerű-e még az álláskérelmem.

— Legalább a hivatalok pontosak voltak még abban az időben! De, neked 1934 és 42 közt is élned kellett!

— Ez az időszak a földméréseké volt. Működtem ingatlanmegosztásoknál, felméréseknél. Közben Orosházán iparostanonciskolában is vállaltam tanítást. Egyébként 1936 és 39 között a győri, 1940-től a szegedi Földmérési Felügyelőség foglalkoztatott. Persze, a vidéki kirendeltségeket is megjártam, így dolgoztam Zala megyében, majd Baja külterületén. Bajáról kerültem végül a vízügyi szolgálatba, 1942. január 1-jén a Szegedi Folyammérnöki Hivatalhoz.

— És, máris ott volt a második világháború ...

— Előbb a rendkívüli belvízvédekezés, szülőföldemhez közel. Kevermesen vezettem a helyi védekezést. Onnan néztük, mit fontolgatnak az országhatár túloldalán. Alaposan kiterült a román oldalon a belvíz, de átfolyni hozzánk egy terepemelkedés miatt nem tudott. Odaát felkészültek, hogy átvágják ezt a kis alföldi dombocskát, s a vizet leeresszék hozzánk.

— Tudtatok tenni ez ellen valamit?

— Igen! Még azon az éjszakán, zseblámpával megvilágított szintezőlécet használva sikerült elhoznom a román belvízszint magasságát. A román munkásokkal versenyezve másnap sikerült az elhozott szintnél 50 cm-rel magasabb töltést építenünk. Ezzel eltöltöttük a belvíz lefolyására alkalmas völgyeletünket, hiába folyatták volna ránk a vizet, ott maradt volna, ahol volt. Ezt látva abba is hagyták az át24