Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 2. szám
házkodunk? Egyedül a tengeri volt az, mely szép reménnyel kecsegtetett, de már ebbeli reményünket is tönkretette a folytonos szárazság.” Reizner leírása szerint 1863 nyarán a Szeged környéki vidék is a fent idézettekhez hasonló képet mutatott: ,,Elsárgult, kiaszott a legelő. Az állandó vízállások kiszikkadtak, a kutak pedig kiapadtak. A gabonafélék kalászt nem hoztak, a kukoricza alig nőtt térdmagasságnyira; szóval semmi termés nem mutatkozott . . . Aratás vagy más mezei munka nem volt s így a munkás nép nagy ínséggel küzdött. A nyomor enyhítésére a hatóság támogatásával a jótékony nőegylet a város több részében „levesosztó intézeteket" állított fel, hol az ínségesek naponként ingyentáplálékot nyertek. Ennek hírére azután az egész vidék ínséges népe Szegedre tolult." A helytartótanács a károk fölmérésére Abonyi Istvánt küldte ki királyi biztosként. Ö június-július hónapban bejárta az Alföldet (szeptemberben a Felvidék egy részét is), s részletes jelentésekben számolt be a látottakról és a megtett intézkedésekről. Itt IX. jelentéséből idézünk néhány mondatot. E jelentésében, melyet 1863. július 25-én írt Mezőtúron, a Bács, Csongrád, Csanád, Arad és Békés megyei helyzetről számol be (Országos Levéltár. M. kir. Helytartótanács iratai. D 216. III. Közigazgatási második kútfő. 8/a. 47788/ 58991/1863.). A királyi biztos Zombor és Szabadka között meglepően kedvező állapotokat talált, Csongrádba átlépve „már az aszály pusztításai tűntek fel — a silány tarlók, a roppant nagy táblákon látott kevés élet petrenczék eléggé mutatták az őszi termés csekélységét, a végbement nyomtatás pedig azt még szomorúbb valóságra szállította le . . . szerencsés gazda az — kinek vetőmagva megtérült, a legnagyobb rész azonban annak felét is alig kapta vissza. Zab s árpa termésnek — igen ritka kivétellel, sehol sincs nyoma, üres kalásza csekély szalmája jobbadán az éhes marhának legelése által fogyasztatott el — vagy takarmányul kaszáltatott le. A tengeri vetéseket átallában mindenütt silány, hervatag állapotban találtam, július 17. 18-iki essők már fájdalom későn érkeztek s csak ritkán és kevés vetésnek használtak, mert a minden nedv nélküli gyökér jobbadán száradásnak indulva nem bírt már elég erővel a cső kifejtésére, minélfogva a szárak jobbadán meddőn maradnak.” Csanád megyében „Makón s azután Mezőhegyes, Dombegyháza, Bánhegyes, Battonya vidékein, s a külömben olly termékeny nagy pusztáin mindenütt, s mindenben a csongrádihoz hasonló Ínséget, a tengerinek igen csekély kivétellel reménytelen állapotát búsan tapasztaltam. A gyönyörű mezőhegyesi puszta tán sok fasorai s ültetményeinek árnya által védve, zöldebben üdébben nézett ki — s a roppant kiaszott rónának mintegy oázát képezi, termése ennek is csekély, a környékbeli határok mind nyomorúk, a tengeriben — itt ott mutatkozó csekély kivétellel — ép oly kevés vagy semmi reményre nyitnak kilátást mint Csongrádban. — A nyomtatások eredménye ritkán jutalmazó meg a bevetett maggal a gazdát — jobbadán egy-két véka magot adott egy hold.” Arad megye több mint felét megkímélte az aszály, de a „nagy és gazdag pécskai határ, s az olly termékeny Szemlak egyaránt bús képét mutatták ezen vidék ínségének. Az őszi oly csekély — a tengeri olly kiaszott, s reménytelen mint Csanádban." A királyi biztos hasonlóan súlyosnak találta az ínséget az aradi és a zarándi járásokban, a megye különben legdúsabb térségein is. Békésben „habár az őszi némely helyeken 2—3 maggal fizetett is — jobbadán azomban csak a bevetett magot — sok helyen azt sem térítette vissza. Zab, árpa jobbadán elaszott, és magot is alig hajtott, az aszály és a sok szipoly pusztított mindenütt, — a tengeri Békésben átalján mindenütt reménytelen, — ritka helyen lehet még bízni benne, ha hamar, s tartósan essőzés állana be . . . Békés megyének nincs egy vidéke, nincs egy községe sem, mellyet megkímélt volna az aszály... Szomorú meggyőződésem volt a felől, midőn a nagy térjű gyulai, csabai, mezőberényi, gyomai határokon átvonulva, a külömben olly dús búzaföldek tarlóit elégve, a tenyészet minden jelenségeitől megfosztva láttam, s a sok tengeri vetést mind leforrázva lengette a forró szél, melly három nap óta alig kiálható égető hevével még a némi reménnyel biztató tengeri vetéseket is egészen tönkre tette.” A várva-várt esők csak augusztus közepén, végén, szeptember elején jöttek meg. A korabeli leírásokat a mért csapadékadatok is alátámasztják, bár — sajnos — éppen a legaszályosabb vidékeken ebben az időben nem működtek mérőállomások. Az 1862—63. évről a mai Magyarország területén mindössze öt csapadékmérő állomás adatai állnak rendelkezésünkre. Ezeket — 1862 szeptemberétől kezdve — Hegyfoky Kabos közlése (Meteorológiai Intézet 1907. évi Évkönyve) nyomán az 1. táblázatban mutatjuk be (az egri áprilisi és júniusi kiugróan nagy érték kérdéses). A táblázat is tanúsítja az 1862. évi nagyon száraz őszt, a csapadékszegény telet és az április-augusztusi időszak rendkívüli szárazságát. A legaszályosabb körzetekben (Nagykunság, Békés, Csanád és Csongrád megye) a lehullott csapadék mennyisége a közélteknél jóval kevesebb lehetett. A rendkívüli aszályhoz a nagy hőség is hozzájárult. A levegő hőmérséklete — a június eleji lehűlést kivéve — jóval a sokévi átlag fölött volt. Az új termés elmaradása miatt az éhínség elkerülhetetlen volt. Kenyér helyett sásböndőből, vagy böngyöléből készített lepényt és korpa-pogácsát ettek, amihez fakéregből megdarált lisztes anyagot is kevertek. A jószágállomány kipusztulása koldusbotra juttatta a korábban még jómódban élő kisbirtokosokat is. Sokan pár köböl búzáért elkótyavetyélték ingatlanjukat. Mások elvándoroltak szülőföldjükről és csak a következő év tavaszán, vagy még később kerültek haza. Az ínséges idő nyomai a közegészségügyi állapotokban is észlelhetők voltak. A hiányos táplálkozás, a hosszas éhezés, a fertőzött víz, stb. miatt ijesztő mértékben megemelkedett a halálozások száma. A rettenetes aszály elsősorban a földművelő, de legfőképp az állattenyésztő lakosságot sújtotta. A Nagykunságban az állatállománynak mintegy 80%-a pusztult el. A helytartótanács intézkedései és az országosan kibontakozó segélyakciók súlyos tragédiákat előztek meg. A lakosságot természetbeli juttatásokkal, pénzkölcsönnel, különféle adományokkal segítették. Legnagyobb szükség a vetőmagra volt. Számos helyen nagyszabású ínségmunkákat szerveztek. Legnagyobb számban a folyószabályozási és ármentesítő munkálatokban, valamint út- és vasútépítésekben vettek részt. Az aszály okait már 1863-ban elkezdték kutatni. Sokan a mocsarak lecsapolásában és a folyók szabályozásában, mások a hegyvidéki erdők elpusztításában vélték fölfedezni a fő okot. Ezeket a föltevéseket megcáfolták az 1870-es évek második felétől sorozatosan bekövetkező nedves esztendők és a nyomukban kialakuló rendkívüli árvizek és belvizek. Az 1863. évinél súlyosabb aszály azóta sem fordult elő hazánkban, de nincs kizárva, sőt nagyon is valószínű, hogy ilyen időjárás a jövőben is elő fog fordulni, csak azt nem tudjuk, hogy mikor. Annyi azonban bizonyos, s ez megnyugtató, hogy egy hasonló aszálynak ilyen katasztrofális következményei már nem lennének, az agrotechnika fejlődése és nem utolsó sorban az öntözés térhódítása miatt, melyhez az első lökést éppen az 1863. évi aszály adta meg. 1. táblázat. Havi csapadékösszegek (mm) Év, hó Magyaróvár Veszprém Buda Eger Debrecen 1862. szept. 16 40 35 17 28 okt. 19 17 9 5 20 nov. 52 77 57 16 29 dec. 27 51 51 17 10 1863. jan. 30 31 48 25 29 febr. 3 3 2 11 4 márc. 28 60 33 42 37 ápr. 41 24 1 140 (?) 24 máj. 33 45 36 33 36 jún. 22 15 16 109 (?) 25 júl. 26 41 25 33 33 aug. 16 20 33 17 56 szept. 34 50 39 39 33 okt. 14 16 7 24 39 nov. 40 46 53 47 58 dec. 42 26 35 15 46 dr. Pálfai Imre 19
