Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
Környezetvédők, zöldek Változó Magyarország A környezetvédelem a fogalom megszületésének pillanatától jellegzetesen sokarcú problémakör. Mindaddig, amíg csak egyik irányból próbáljuk megközelíteni, lényege rejtve marad. Divatfogalomként lobogtatva néhány szakmai-technikai aspektus kiragadásával lehetetlen eredményre jutni. A törvények, a tudomány, a technika, a bírságok azonban csak eszközei a környezetvédelemnek. A döntő tényező az ember és a környezetéhez való viszonya marad, aminek másik oldala az emberek mások érdekeit tisztelő magatartása, tehát másokhoz való viszonya. Ezeken alapul a környezettel harmóniában létező társadalmi-gazdasági fejlődés iránti fogyasztói értékrendek, magatartásformák terjedése, illetve a társadalom tagjainak fellépése a védelem érdekében. Mindez pedig nem létezhet környezetvédő társadalmi aktivitás hiányában. A környezetvédő társadalmi aktivitás színes formákban ölt testet — és ez a színesség nem csupán a zöld különféle árnyalatait jelenti. Maga a környezetvédő mozgalom nem homogén tömeg, nem egyszólamú kórus, sőt sokszor még csak nem is ugyanazt a dalt éneklik egyidejűleg: különböző nézetek, koncepciók, politikai stratégiák gyűlnek benne össze. Ráadásul a környezetvédelem olyan politikai terület, amelyről minden irányzatnak van saját véleménye, s a legkülönbözőbb csoportosulások alakítják ki a hozzá való viszonyukat. Ezért az ,.általános környezetvédelem” fogalomhasználat mögött mindig a „konkrét környezetvédelem" valóságát is mérlegre kell tenni. A magyar környezetvédő mozgalom, bár nem nagy múltú (hiszen a környezetvédelem fogalmat is csupán a hatvanashetvenes évek fordulójától használjuk), mégis messzire nyúló hajszálgyökerei és több friss, életerős, egymás mellett fejlődő, itt-ott törzzsé vastagodó, mind több zöld lombot hozó hajtása van. Olyan, mint egy sokágú cserje, amelyet bonyolult gyökérrendszer táplál. Hiába csattogott olykor a metszőolló, bármiféle korlátozó visszavágás csupán a növekedést fokozta. Az állam nem működik társadalmi vákuumban A környezetvédelem terén érdekek ütköznek az államigazgatásban is. Nincsen monolitikus állami apparátus, és a társadalmi érdekegyeztetésben a tárcaérdek-ütközések is létezők. Ezekben a környezetvédő állami szervek pozíciói fokozatosan erősödnek, megfigyelhető a tárgykör hatalmi koncentrációjának folyamata. Sajátos, hogy Magyarországon ez több vargabetűvel történik, s a természetesen létező érdekkülönbségek egy tárcán belülre kerültek a fejlődés egy átmeneti szakaszában. A hatékony állami környezetvédelmi szervezetrendszer kialakítását a környezetvédő társadalmi erők mindvégig ösztönözték és sürgették. A jövőben is lesz sürgetés, bírálat, de ez így helyénvaló: a világon sehol nincs olyan társadalmi környezetvédő csoport, társaság, amely maradéktalanul elégedett volna az állami környezetvédő szervezet tevékenységével. Ha lenne ilyen, léte volna jogosulatlan. A környezetvédelem természetes velejárója a kritikai szellem, vagy ha úgy tetszik: a társadalmi nyomás. Aligha kell azt várni a környezetvédő mozgalomtól, hogy a kormányzati érdekalkuk szabályai szerint kösse elvi és gyakorlati kompromisszumait. A hatalom szervezetein kívül állók mozgási szabadsága — a távolsággal arányosan — mindig nagyobb, számon kérhető felelőssége pedig mindig kisebb, mint a belül levőké. Ahogyan Szabó Máté kifejti, a plurális berendezkedésű fejlett tőkés társadalomban is ritka az, hogy a környezetvédelmi hatóság és a lakossági környezetvédelmi igény közvetlenül találkozik. A társadalmi igények a politikai rendszer közvetítésével érik el az igazgatást, s ennek legfontosabb csatornái a helyi és a központi népképviseleti szervek, a pártok, a különféle egyesületek és társadalmi szervek. A környezetpolitika ezeknek az intézményeknek a társadalmi-politikai erőterében keletkezik és valósul meg. Egyértelműen láthatjuk, hogy a magyarországi folyamatok is ebbe az irányba haladnak. A társadalmi átalakulás nem marad hatás nélkül a környezetvédelemre sem. Változik a tárgykör politikai jelentősége. Jóllehet a társadalom környezeti tudatossága folyamatosan növekszik, a környezeti ügyek politikai jelentősége átmenetileg csökken. Ennek az apálynak több jele van: kevesebb a nyilvánosság előtt zajló környezeti konfliktus, a környezetvédő mozgalmat elhagyta sok, direkt politikai kérdéseket preferáló aktivista (hogy miért kerültek bele, arról is szó lesz), a pluralizált, többpólusú politikai aréna szereplői valójában perifériális jelentőségű ügyként kezelik a környezetvédelmet stb. Oka az, hogy a társadalom egészét elsősorban a gazdaság, a megélhetés növekvő gondjai érdeklik, politikailag aktív csoportjait pedig a hatalom megszerzése és megtartása körüli kérdések, a képlékeny társadalmi közegben a konfrontáció és az osztozkodás foglalják el. E helyzet bizonytalanságai hatnak a környezetvédelmi állami szervezetekre éppúgy, mint ahogy az öntevékeny környezetvédőkre is. A társadalmat Magyarországon, éppúgy, mint Kelet-Európában máshol is, leszoktatták arról, hogy valóban résztvevő legyen saját ügyei intézésében, környezete sorsának meghatározásában. így aztán amikor a környezetvédelem, mint eleve társadalmi konfliktusokat hordozó és részvételt feltételező új jelenség jelentkezik a hetvenes évek elején, a megmerevedett posztsztalinista politikai struktúra néhány látszattörekvés ellenére valójában képtelen befogadni. A nyolcvanas évekre ez a merevség enged, pontosabban a hajszálrepedések, majd később a szétesés nyilvánvaló tünetei jelentkeznek. A környezetvédelem lesz az a terület, ahol az egyébként háttérbe szorított törekvések felszínre törhetnek, részint a rendszer politikai ellenfelei viszonylag védett gyülekezőhelyet találhatnak, részint pedig a helyi társadalmak autonómiára törekvése is artikulálódhat a központi hatalom ellenében, illetve az állampolgárok végre a siker esélyével szállhatnak harcba életük, egészségük, anyagi érdekeik miatt a korábban túlideologizált, minden hatalmi szinten támogatott új jelszavakkal támadó, átláthatatlan gazdasági ésszerűségek felsőbbrendűségére hivatkozó vállalati érdekekkel szemben. A környezetvédők leltára A hazai környezetvédelem lassanként két évtizedes történetét fura fogalmak jellemzik. Az egyik főszereplő a pártállam, amely a nem túl sokra értékelt környezetvédelmet főként QUANGO-k (quasi autonomous governmental organisation), kvázi önálló kormányszervek létrehozatalával és egyáltalán nem kvázi, hanem nagyon is korlátozott működésükkel vélte kipipálni. Fontos szereplők a történetben a GONGO-k (government organized non-governmental organization), a kormány — pontosabban az állampárt — által irányított „nem-kormányzati” szervezetek, a hagyományos társadalmi szervezetek. Amikor a hetvenes évek legelső éveiben a környezetvédelem felbukkan Magyarországon, a téma számára kedvez az idő. Az éppen megindult gazdasági reform ekkor van virágában, s minden újító gondolatot szívesen fogad a társadalom, különösen akkor, ha az egyébként feszült nemzetközi légkörben a világméretű egyetértés ritka lehetősége is megvillan. Az ellenreform idején ez a nyitottság befagy, a hatásai a környezetvédelemben is érzékelhetők. Az ígéretes, önálló, jórészt értelmiségi társadalmi mozgalom helyett a hagyományos monolitikus politikai struktúrába gyömöszölődik a témakör, s több mint másfél évtizedig e keretek között marad. Napjainkban a politikai rendszer gyökeres átalakulása egybeesik a környezetvédő mozgalom erősödésével és az egész társadalom környezeti tudatosságának növekedésével. Figyelemre méltó a környezetvédelem szerepe az átalakulás felgyorsulásának kezdetén, 1988-ban. Nem példa nélküli ez a jelenség. A nyolcvanas évek során szinte valamenynyi olyan országban találkozunk hasonlóval, ahol a monolitikus, diktatórikus viszonyok a végükhöz érkeztek, de az új,
