Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
pluralista, valóban demokratikus politikai lét feltételei még nem teremtődtek meg. (A példákat sokfelől idézhetjük: Dél-Koreában éppúgy a környezetvédelem az ellenzék egyik központi témája, mint ahogyan a Fülöp-szigeteken a Marcos elleni mozgalom egységesült egy atomerőmű létesítése elleni tiltakozásban, vagy ahogyan Kelet-Európa több országában válnak ezek a kérdések egy-egy nagy beruházás, természetátalakító terv vagy a rossz környezeti állapotok kapcsán az átfogóan jelentkező ellenállás szimbolikus súlyú fókuszpontjaivá.) Azért történik ez Így, mert a környezetvédelem viszonylagos szakmaisága ellenére valójában nagyon is politikai töltetű kérdés. Problémáinak valódi megoldására az egyszerű technikai próbálkozások kevesek. Esetében nemcsak a gazdaság új szemléletű átalakítására, hanem a társadalom egészének mélyreható változásaira is szükség van: voltaképpen a strukturális átépítés legbelsőbb lényegéről van szó. Alternatív modernizációról, amelynek kérdése különösen bonyolult akkor, ha adott országban a hagyományos polgári modernizáció folyamatai is messze vannak még a megvalósulástól. A különböző környezetvédelmi szerveződések Magyarországon is a fentiek szerint működtek és tevékenyek ma is. Egy részük olyan helyi érdekvédelmi mozgalom, „pressure group” (nyomást gyakorló csoport), amely valójában egyáltalán nem az ökológiai világszemlélet alapján, hanem konkrét anyagi vagy egyéb érdekei miatt lép fel. Jellegzetes példája ennek a hévízi helyi tiltakozó akció, amely végül is sikerre vezetett. A kockázatelháritó tiltakozásoknak is gazdag története van már hazánkban is. Közismert a NIMBY-k (Not In My Backyard = „ne az én kertem végébe”) jelentkezése a veszélyes hulladékok elhelyezését, kezelését végző telepek létesítését övező lakossági ellenállásban. Példa bőven akad: Dorog, Zsámbék, Mosonmagyaróvár, Ófalu, Gyöngyösoroszi, nem említve a már kockázatnál sokkal komolyabb súlyú váci, monorierdei, apajpusztai eseteket. A helyi fellépés más típusai átfogóbb környezetvédő feladatokat vállalnak, szélesen értelmezve a fogalmat, nagy hangsúllyal foglalkozva az épített környezet kérdéseivel, például a műemlékvédelemmel. Természetesen az is előfordul, hogy a konkrét konfliktusban alakult csoport válik később tartósan működő, átfogóbb célokat vállaló városvédő, vagy akár környezetvédő egyesületté. Az emberek jól érzékelhető garanciákat akarnak környezeti biztonságukat illetően (s ez gyakran nem olcsó), illetve az általuk a sokaság érdekében viselendő kockázat (bármily kicsi legyen is ez) ellentételezését valamilyen „társadalmi veszélyességi pótlék” képében várják el. Ezt az elvárást lehet kifogásolni, de elzárkózni előle a helyi önállóság és demokrácia növekedésének természetes folyamatai között lehetetlen, és súlyos politikai hiba lenne. A lakosság környezetvédő fellépésének módjai, eszközei ma már változatos formákat mutatnak. A lakossági szerveződés fejlett formájának tekinthető az adott üggyel foglalkozó, megbízott személyekből álló társadalmi bizottság, vagy a mindenkinek kapcsolódási lehetőséget kínáló egyesület. Az egyesületi forma többnyire a platform szélesedését is magában rejti: ritkán marad csupán a konkrét ügy az egyetlen feladat, a szervezet a település más kérdéseibe való beleszólásra is automatikusan kompetenciát nyer. A „környezetvédelmi” fellépéstől megkülönböztethetők a „környezetvédő” csoportosulások. A környezetvédők döntő többsége valamelyik meglevő, vagy most formálódó politikai erőhöz kötődik. A környezetvédők között is sokféle megközelítésmód, értékrend létezik. Egymással is éles vitában állnak, bár legtöbb konkrét környezeti konfliktusban szövetségre lépnek a hagyományos indusztrialista értékrendeken alapuló tervekkel és gyakorlattal szemben. A hagyományos felfogáshoz közelebb állók vettek és részben még vesznek részt a hivatalosnak tekinthető, de társadalmi alapokon működő környezetvédelmi bizottságokban, szerveződési formákban. Ilyenek például a megyei tanácsok vagy a népfront országos és egyes területi munkabizottságai, a Tudományos Akadémia mellett működő környezet- és természetvédelmi bizottságok, a műszaki és természettudományi egyesületek szövetsége, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, az Ifjúsági Szövetség környezetvédelmi tanácsai, vagy a Magyar Környezetvédelmi Egyesület. Előbbiek némelyike a szervezettel együtt szűnt meg, s többségük egyébként is inkább szűkebb körű, felülről létrehozott szervezetként, tömegtámogatás nélkül működött. Az idő a mesterséges képletek ellen dolgozik, s megtartja a szükséges, komoly funkciót viselő szerveződéseket. A tisztán környezetvédelmi szerveződések között is meg kell említeni a városvédő, településszépitő egyesületeket, hiszen nagy részük ilyen profilt vállal, illetve az országos koordinációjukat végző Város-község Védő és Szépítő Egyesületek Szövetségét. A lokális környezetvédelmi tiltakozások többnyire nem kapcsolódnak össze valódi ökológiai értékrendekkel, de kiindulópontjai lehetnek ilyen értékeket követő helyi zöld csoportok szerveződésének. A szervezetté alakulás másik forrása lehet az is, amikor régebbi, hagyományosan politikamentes természetvédő közösségek vállalnak szélesebb profilt, alakulnak olykor a zöld értékek szerint radikálisan politizáló környezetvédő csoporttá. A legkorábbi példa a Bükki Nemzeti Park Baráti Köréből kifejlődött „Holocén” Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Természetvédelmi Egyesület, amely cselekvő akciói mellett komoly elméleti bázison és tömegtámogatással dolgoz ki a térségre alternatív gazdaság- és területfejlesztési koncepciót. A nagy hagyományú Magyar Madártani Egyesült helyi csoportjaiból is több helyen jöttek létre új típusú környezetvédő szervezetek. Sajátos területi célokat követve néhány száz fős tényleges tagsággal az utóbbi két évben alakult a „Reflex" Győr-Sopron Megyei Környezetvédő Egyesület, a „Csemete” Csongrád Megyei és az „É-Misszió” Szabolcs-Szatmár megyei természetvédelmi egyesületek. Nagyobb régiót fog át a „Tisza Kör” néven életre hívott szövetség, amelyben a folyó hazai vízgyűjtőjén már létező csoportok alkotnak hálózatot. A területi környezetvédő szervezetek komoly szerepet játszhatnak a lokális és regionális környezeti gondok feltárásában, megoldási alternatívák kialakításában, sőt adott új felfogás szerinti fejlesztési koncepciók készítésében is. Politikai súlyuk sem lebecsülendő, mert elveik, tevékenységük széles rétegek támogatásával találkoznak. Részint a megyei szervezetek, részint kisebb természetvédő-környezetvédő csoportok és döntően a már 1974-ben létrejött, kiterjedt országos hálózattal rendelkező Magyar Madártani Egyesület (utóbbinak 15 ezernél több tagja van) öszszefogásával alakították meg 1989 áprilisában a Magyar Természetvédők Szövetségét, amely gyökeresen új gazdaság- és társadalomfelfogás megvalósítását sürgeti. A globális természetvédelem szükségességét sürgetve 1989 tavaszán alakult Sebeők János író kezdeményezésére a „Voks Humana” társaság, amely az élővilág (főként az őserdők) megőrzésének etikai felelősségét hangsúlyozva nyert széles nyilvánosságot. Létrejötte azért is figyelemreméltó, mert a globális gondolkodás mozgalommá válásának nagy jövőjű első testesülése. Számos egyetemen, főiskolán is jelentkeztek környezetvédő közösségek. Legismertebb itthon és külföldön is az ELTE Természetvédelmi Klub, amely 1983-ban alakult, s a zöld gondolatok hazai terjesztése mellett a kelet-európai ökológiai mozgalmak közti kapcsolatok koordinációját is megkezdték. Jól ismert a Budapesti Műszaki Egyetem Zöld Klubja, amely a fővárosi levegőszennyezés elleni akciók legfőbb szervezője. Más intézményekben is léteznek környezetvédő csoportok, így a budapesti orvosi, a gödöllői agrár, a soproni erdészeti, a debreceni és szegedi tudományegyetemeken, vagy a szegedi, szombathelyi, nyíregyházi tanárképző főiskolákon. Az egyetemi-főiskolai környezetvédő csoportok integrálását kezdetben az ELTE Klub végezte, majd 1988-ban megalakult országos szövetségük, az Ifjúsági Környezetvédelmi Szövetség, amely a hálózati elvre épül, célja: információáramoltatás, véleménykoordináció, esetenként együttes fellépés. A magyar környezetvédő mozgalom politikában is legismertebb része sokáig a Duna-mozgalom volt, amelyet a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer elleni tiltakozás hívott életre a nyolcvanas évek kezdetén. Tartalmát tekintve valójában nem afféle „tisztazöld” mozgalom, mint a természetvédő helyi és országos szervezetek. Inkább azon nyugati zöld mozgalmakhoz, pártokhoz állt közel, amelyeket „szivárvány típusú pártoknak" neveztek, s amelyeket az ökológiai követelések mellett számos egyéb is befogad. A Duna-mozgalom aktivistái játszottak meghatározó szerepet a Kék Lista létrehozásában, bár ez a csoportosulás 2
