Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
Toncsi bocsi immár megnyugodva nyomja a postás kezébe a kártyapaklit — Keverj, ossz! Játsszanak, iddogálnak. Mire a pintes üveg másodszor kiürül, kiveresedik Vince ábrázata. Hajnalban kelt, gyalogolt húsz kilométert, tizet Döbörvárig, tizet vissza —• utolsó posta Döbörvár! — körbejárta befejezésképp a falut. Levél, újság oda is érkezik, ahol már csak a vénülők meg a vének laknak. Egyébként is az a postás dolga, míg egy lélek él Csuhittoson, hogy hozza-vigye a levelet, cipelje a postástáskát. S az már csak ráadás, hogy a harangot is megkondítsa delenként, s ha úgy rendeli a magasságos: temetésen vagy vihar közeledtét jelezvén. Máskor a halott le1! ki üdvéért harangozzon, s verje félre a harangot, ha vörös kakas száll a háztetőre. 2. Sötét, posztó egyenruhájában a bakter. Lábán fekete bakancs, bagarollal kifényesítve, fején hátra, a tarkójára tolva vasutas sipka. Januárban sem fogna a fagy rajta, de most nyár van, augusztus. Reggel óta lángszórózik a nap, szikráznak a sínek, a talpfák eresztékében megolvadt a szurok. Megrekedt estidőre is a hőség a Berek peremén. Kapor Ignác nyakán, arcán erecskékbe gyűlve csordogál az izzadság. Rátapad az ing a testére, átnedvesedett a kapca a bakancsában. Mégsem állhat ide a sínek mellé könnyű gatyában, ingujjban. Egy kopott tehervonat, egy jelentéktelen szállítmány, amely átdöcög az állomáson, netán csábíthatna a szabályzat áthágására. Esetleg. De a kötelem szigora duplán vonatkozik arra, akinek a hivatala több a bakterségnél. Kapor Ignácné pedig több. Utóvégre Csuhittos — nevezzék bár feltételes megállónak — mégiscsak állomás. Ha úgy nézzük, s miért ne néznénk úgy, Kapor Ignác állomásfőnöknek tekinthető. Egy á'llomásfőnök pedig ezen a napon csakis a vasúti egyenruháját öltheti fel. Még akkor is, ha ily módon forró vizes kondér fölé lógattatja magát. Kapor Ignác viseli méltósággal, türelemmel a szenvedést. Órazsebéből elővonja a zsebóráját, felkattintja a fedelét, szemét a nagy, aztán a kis mutatóra szegezi. Ebbe az egyenruhába még varrtak órazsebet. Az újakba már ki tudja, varrnak-e. Mindent változtatnak, mindent egyszerűsítenek, még ilyen helyen is, ahol mindent kipróbáltak, kikísérleteztek már. Zsebóra nélkül nincs komoly vasúti ember, sosem volt. Találjanak ki bármit az újítók. Zsebóra és állomásfőnökség, e kettő úgy feltételezi egymást, mint a sín és a talpfa. Mint a hegy és az alagút. A zsebóra nagyobbik mutatója közeledik a második vonáshoz. Húsz óra tíz perc. Még öt perc híja, hogy befusson uz esti vonat. A személyek megálltak... De voltak vonatok, előkelőbbek, nagyobbra hivatottak. Ezek csak átcsattogtak Csuhittoson, forgószelet kavartak s elvágtattak. Egykor robogtak ezek a fényes szerelvények, egykor. Kapor Ignác ifjonti korában. Azóta történt egy s más Barkós és Döbörvár között, lefokozták szárnyvonallá a vasúti pályát. Vicinálisok, tehervonatok pályájává. Ettől azonban még nem lett hűtelen hozzá Kapor Ignác. Sőt! Ezután lehetett csak igazán szeretni a vasutat. Amaz, a gyorsvonatokat futtató a büszkeségét emelte, emez az otthonosság érzését teremtette meg. A régi jelzőrendszert, persze, nem szerelhették ki az emberből. „Most jön a kilenc negyvenes gyors!" „Két perc múlva itt lesz a tizenöt húszas sebes!" örökké járnak már ezek a vonatok, amíg Kapor Ignác él. A menetrend beleégetődött a bakterbe, mintha tüzes vassal sütötték volna bele. Belenőtt az emberbe, mint a diófa gyökere a földbe. Voltak keserves napok Kapor Ignác életében, kinek nincsenek? — megesett vele egy s más ezen a világon. De a mainál keservesebb napra nem ébredt. Ahogy verejtékezve, viszkető bőrrel járkál itt a sínek mentén, legalább egy órája, egyre ott látja magát az igazgatóságon. Alig egy hónapja ennek . . . Rebesgették már jó ideje, hogy piszkálják valahol valakik a vasutat. Fogalmazgatják a testamentumát valahol. Pesten? Ki hitte volna mégis, ki adott volna hitelt a híreszteléseknek? Ez a vasútvonal köti a környékbeli falvakat az országhoz. Minden kifogyott, minden eltűnt ezekből a falvakból, elvitték a községházát, kihaltak a tanítók, eltűntek — meg sem születtek — az iskolások, a kisdiákok. A pap még kijár misézni Döbörvárról Csuhittosra, de a szeme sarkából azt nézi, mikor dőlnek ki az utolsó hívék. Régóta már csak a vonat a létezésük jele. A végső biztosítéka. Hát csak nem metszik le ezt a néhány ezer embert az ország testéről? Az igazgatóságon mintha balta fokával vágtak volna a homloka közepébe. Szikrák, fényes forgácsok pattogtak a szeme előtt. Jelentkezett az irodában, az igazgatóságnál, a széles, bárkaszerű íróasztal előtt összeütötte a bokáját. S oda vágták a baltát mindjárt a homlokához. Kelenfi Béla, a főnök, a maga kedélyes modorában rögvest a közepébe vágott: — Ezt is megértük elvtársam! Letelt a szolgálat! Bámult Kapor Ignác, hang nem jött ki a torkán, Mert azt azonnal gondolta, hogy nem Kelenfi szolgálata telt le. Azért nem hívatták volna az igazgatóságra, — No, mit szól hozzá, elvtársam? Vizenyős szeme, vastag tokája van Kelenfi Bélának. Vastag a nyaka is, szinte belecsússzon, belefolyik a vállába. — A nyugdíjig még ... — nyögdécselt Ignác. Kelenfi az asztali naptárába írogatott valamit. — A nyugdíjig még két esztendőm lenne — fejezte be Ignác. — Lenne — nézett ki vastag vállai közül Kelenfi Béla. — Két év! — ismételte meg Ignác, mintha védőpajzsot emelne maga elé. — Az a két év nem számít! — Már hogyne számítana! — lázadt Ignác. — Elmegy korengedménnyel, elvtársam! El lesz intézve. Dacosan állt ott Kapor Ignác, maga sem érti, így utólag sem, honnan vett ennyi bátorságot. — Én még nem szándékozom nyugdíjba menni! Kelenfi nem dühödött fel, ahogy várni lehetett volna, derűsen rajzolgatott az állónaptárára. — A pálya megy nyugdíjba, elvtársam! Nem maga, a pálya I Sokára értette meg Kapor Ignác, eléggé sokára. Mi az, hogy nyugdíjaznak egy vasúti vonalat, Barkóstól Döbörvá rig ? Nyugdíjazzák, azaz felszámolják, ahogy Kelenfi mondja. Akkor miért építették meg? Ami már áli, mivégre kell lerombolni? Nehéz megérteni azt, ami érthetetlen. Ami értelmetlen. Kelenfi ránézett a bakterre. Ott táblából még az íróasztala előtt? Nem ért a szóból? Mit akar még? A rendelkezést, a nyugdíjazási végzést megkapja majd hivatalosan, írásban. — A vonat azért van, hogy menjen — makacsolta meg magát Kapor Ignác. Kelenfi megütődött egy pillanatra. Nem szokott efféle ellenálláshoz. — Ráfizetéses! — szólt. — Hogyan lenne az? Az embereket viszi . .. Kelenfi párnás ujjai felemelődtek. Zsíros, vastag keze döndülve visszahullt az íróasztalira.-— Azt mi tudjuk, mi a ráfizetés! Most már nem elvtársazta Kapor Ignácot, miáltal félreérthetetlenül jelezte, hogy elfogyott a türelme. Ignác megdermedt. Nem is annyira a fenyegetéstől, inkább a felismeréstől. Kelenfi Béla, vasúti főnök nem szereti a vasutat? Nem szereti, amiért, amiből él? Védi, magyarázza a szörnyűséget? Eladja saját gyermekét? Cinkos szerepet vállal a halálában? — És a sínek? — még mindig nem mozdult az íróasztal elől. — Fölszedik! Felgöngyölítik! — A síneket? Ki hajlítaná meg a síneket? — A gép! Van gép erre is. — És az emberek — Felülnek a buszra. — Nálunk nincs busz . .. — Majd lesz! Maga ezzel ne törődjön! A fejlesztés nem a maga dolga I Megértette Kapor Ignác, hogy nincs értelme tovább maradnia. Kiment az irodából csendesen, kiballagott a pályaudvarra. Mire odaért, értett mindent. Ha nem lesz pálya, nem lesz szolgálat sem. Nem lesz élet. Csak bakterház lesz, amiből nem kell kiköltözniük. Kelenfiék kegyelméből. „A vasút nem hagyja cserben magukat!" De a bakterház ezentúl nem az lesz, ami eddig 23
