Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
Nem üti fel, anélkül is maga elé képzeli az érkezőt. Anélkül is látja Vincét. Olyan ez az ember, mint egy megkopasztott, meghajtott törpesas. Kétfelől tépett szárnyként verdes rajta a szürke postáskabát. Jobb vállát nagy barna bőrtáska húzza, akár valami nehezen megszerzett zsákmány. Mint egy fél birka. Átvág átlósan a kerten Vince, billegve közelit, s megáll a kút mellett. Fustélyát a földbe ütve s abba kapaszkodva próbálja a deszkakávát, leválik-e. Ellenőrzi naponta. Addig ellenőrzi, míg véletlenül ő maga rontja le. — Meg keli ezt csinálni — morogja. — Még kútba esik az öreg . . . Billeg tovább, immár célba véve a hársfa alatt a malomkőasztalt, s a támlás pádon a hegedőst. — Húzod, Toncsi bácsi? — zökken le mellé, kifújva a napi fáradtságot. — Látod, hallod! — villan bosszúsan Toncsi bácsi szeme. Minek keli ezt kérdezni? Újra meg újra minden este. Vince hallgat bűntudatosan, ahogy ilyenkor hallgatnia kell. — De te nem kondítottál! — szólal meg Toncsi bácsi. — Hogyne kondítottam volna! — Nem hallottam ... — Mióta nem hallod te, Toncsi bácsi! No ez igaz, kétségtelen. Ő már csak a madárfüttyöt hallja, arra még kinyílik a füle. Meg az esti vonatfüttyre. Bár meglehet, ezt is, azt is inkább csak képzeli. A sokáig tartó nagy csend megzavarja, megtréfálja az embert... — Hanem azt hallom, hogy itt vannak a gyötrők! — csapkod a nyakához, az arcához az öreg. Itt vannak, mert ennek is ideje van. A mezőkről, a határból behordták az utolsó szekerek a sötétet, utánuk már a szúnyograjak fellegei hömpölyögnek a Berekből. Csápol maga körül Vince is. Úgy támadnak ezek a bereklakók, úgy döfnek a hegyes dárdáikkal, mint egy szuronyroham rummal hevített katonái. Ezeknek nem árt a vegyszer, nem árt a permet, még tán erősödnek is tőle. — Költözzünk beljebb! Odabenn a konyhában Toncsi bácsi felkattintja a villanykapcsolót. Huszonötös égő. A fal mellett pohárszék, a kemence oldalához tolva csikótűzhely. Ezen melegedik a leves, ezen fő a krumpli — a kemence ritkán lát már tüzet. Egy-egy sátoros ünnepen ha begyújt Vince vagy Ignác, bár mintha e ritka ünenpek is megritkultak volna az utóbbi időben. Lehet annak két esztendeje is, hogy utoljára eszükbe jutott a kemence. Az ablak alá tolva heverő, lópokróccal letakarva. Itt alszik a házigazda jó fél százada. Mióta reá szakadt az egyedüllét. Mióta kiköltözött a temetőbe idős Molnár Antal. Sírjánál a fia állt, asszony már rég nem volt a házban. Toncsi bácsi édesanyját korán elragadta a betegség, a fia éppen hogy haloványan emlékezik rá. Idős Molnár Antal egyetlen próbát tett a gyász után, föl is emlegette eleget, hogy csupán azért, mert elment a józan esze. Igaza lett ugyanis a mondásnak, amely azt tanácsolja a férfiembernek: „Ne végy asszonyt a malomból!" Mert a fehérnép, az onnan való úgy megszokja a kerepelést, mint a vizeskerék, örökkön-örökké forog a nyelve. Nem bírhatja az ilyet a jámbor halandó. Idős Molnár Antal a Rábáról, vízimalomból hozott asszonyt, túl is adott rajta fél esztendő alatt. Kiadta az útját, olyan szigorúan, ahogy vízimolnárhoz illik. Majd éppen az kerepeli túl a malmot, s őrli a liszt helyett az üres beszédet! „Nincsen asszonykéz, igaz — mondogatta. — De nincsen asszonyszáj sem!" A konyha közepén faragott asztal, körötte faragott székek. A csikótűzhely felett, a falon berámázva a búcsúzó Kossuth alakja. Idős Molnár Antal itt fogadta a vendégeit, itt tárgyalt az őrlető gazdákkal Kossuth Lajos figyelő szeme előtt. A fia is ide ülteti a barátait, itt osztják esténként a kártyalapokat. Ilyen bíró előtt, mint ama csónakba lépő, eszébe sem juthat senkinek, hogy ügyeskedjen, netán visszaéljen vele, hogy a hátáról is felismeri némelyik lapot. Még a gondolattól is szégyenpír öntené el az arcot. . . Toncsi bácsi az asztalra állítja a pintes üveget. Három poharat állít a palack mellé. Nem tölt. Hiába nyeldes hangosan Vince, hogy csak úgy csetteg az ádámcsutkája. Majd isznak, majd osztanak, ha megjött Ignác. Addig nem. — Levél? — kérdi az öreg, miközben eligazítja a hegedűt a pohárszéken. Vince köhint egyet-kettőt.-— Levél ma . . . Ma nem jött. .. — Ma sem? — Toncsi bácsi alig leplezheti a csalódottságát. — Ha csak a déli gyorssal meg nem jött. .. — Vártam. Tudod — mondja feddőn az öreg. — Tudom, Toncsi bácsi, tudom . . . Mostanság minden késik. Késnek a levelek is . . . Toncsi bácsi ettől némileg megnyugszik. — Kutya egy világban élünk — bólogat. — Kutya világban. Megzavarodtak az emberek, ellustultak. Hová lett a kötelesség? Hová? — Csak a fondorlat — helyesel Vince. — A sok üres fecsegés I Toncsi bácsi erre is ráüti a fejét. — Azért mégsem értem — kanyarodik vissza az elejére. — öt éve elküldtem azt a megrendelést, öt vagy hat esztendeje. Tarczali uram nem kapkodó ember, nem hebehurgya. De azt nem teszem fel róla, hogy félreveti a levelet. Hogy nem válaszol rá. Az a megrendelés Sárospatakra ment, a malomkőgyárba. Onnan rendelte a követ idős Molnár Antal is, a mindenkori Tarczaliaktól. Ha elkopott, elhasználódott egy kő, oda kellett írni, Patakra. Elfogytak másutt lassacskán a malomkőgyárak, mint ahogy a malmok végrendeletét is megírta a század. Annak második fele végképp. Mondták is a barátai Toncsi bácsinak: minek neked kő, amikor aluszik a malmod? Amikor az őrletőket hiába várod már? Molnár Antal azonban ragaszkodott a rendeléshez. Ha elvásott egy kő, cserélni kell. Ezt írja elő a molnárok törvénye. A törvény pedig mindaddig érvényes, míg egyetlen molnár is él az országban, ha a csuhittosi az utolsó, hát neki kell betartania a törvényt. Akkor is, ha késik Tarczali Jakab uram munkája. Ha nem akar megérkezni a válasza. Megfordulhat az ember fejében ilyenkor ez is, az is, akár arra is gondolhat, hogy Tarczali Jakab felhagyott a mesterséggel. De nem gondol erre, mert tudja, hogy Patak messze van, s a mester is megöregedett. Elereszti már a keze a vésőt, ritkábban emelődik a kalapácsa. Mindezt észbe véve nem is olyan nagy idő az öt esztendő. Főképp, ha belegondolunk, hogy annak már legalább negyven esztendeje, hogy utolszor levelet hoztak a Ragyogó Malomba. „Kedves Antal! — emlékezik még ifjabb Molnár Antal a levél minden sorára. — Tudatom magával, hogy a gyógyfüveket, amelyeket a címemre postázott, megkaptam. Köszönöm, hogy gondolt rám . . .” Ennél többet Amália nem írhatott. Férjes asszonynak csínján kell bánnia a szavakkal, mértékletesen az érzéseivel. „Sorsom alakulásáról majd tudatom ..." — ezzel búcsúzott Virágh Amália. Azóta is várja a hírt Budapestről Toncsi bácsi. Nyolcszor annyi ideje várja, mint a patakit. — Őszre meglesz a malomkő! — bizonykodik Vince. — Remélem, megrendelés szerint — kap a szón Toncsi bácsi. — Az átmérő másfél méter. Nekünk mindig másfél méteres kövünk volt. No, de az elszállítás... Azzal azért megjárhatjuk! — Ignác megoldja! — Eljön velem, megígérte . . . — El is mehet. Elvégre vasutas! — Mindig is becsültem a vasutasokat — mondja Toncsi bácsi, mint aki így, távollétében is megbíztatja Ignácot. — Deák Ferenc is azt mondta: nézd meg a vasutasait, megismered az országot! A végszóra toppan be Ignác. — Jókor jössz! A fuvarról beszélünk. Amit megígértél. A bakter lehuppan a székre, ujjait végigszánkáztatja tar fejebúbján. — Minek neked az a kő, Toncsi bácsi? Hol vannak már az őrletők? — Hol vannak, hol vannak? — Egyet sem látok! Toncsi bácsi váratlanul az asztalra csap: — Megígérted a fuvart vagy sem? — Hiszen csak tréfáltam, Toncsi bácsi. — Jössz vagy sem? — Elmegyek, hogyne mennék! Különben is jár nekem az ingyen fuvar. A megyei igazgatóságtól. Jár a leszolgált harmincnyolc évemre. 22
