Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
Dégen Imre domborművének felavatása Az 1965 évi Duna-völgyi árvíz 25. évfordulója és az 1970. évi Tisza-völgyi árviz 20. évordulója alkalmából a Magyar Hidrológiai Társaság által rendezett emlékülés keretében avatták fel Szegeden az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság székházában 1990. november 9-én Dégen Imre domborművét, születésének 80. évfordulóján. Vitályos Attila, az Igazgatóság legfiatalabb mérnöke méltatta meleg szavakkal a vízügyek egykori vezető mérnökének életútját. Hogy ki is volt Dégen Imre, erre itt most a közvetlen munkatárs jogán szabadjon e sorok írójának röviden viszszaemlékeznie mégpedig nem a „megszépítő messzeség”, hanem a teljes objektivitás talajáról. Dégen Imre 1910. november 8-án született Miskolcon. Mérnöki tanulmányait Prágában és Bécsben folytatta. 1945- ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány szolgálatában a földreform műszaki előkészítésében vállalt szerepet a később történelmi feladatokat betöltő Nagy Imre miniszter vezetésével. 1955. decembere és 1975. októbere között volt Dégen Imre a magyar vízügyi szolgálat „első embere”. Felelősségteljes beosztását azzal az elhatározással vette át, hogy ő ennek a nagy múltú szervezetnek mielőbb szakmai vezetőjévé is váljon. Ezt a tiszteletre méltó törekvését viszonylag rövid idő alatt sikerült is megvalósítania és ez szilárdan megalapozta vezetői tekintélyét. Rendkívül szigorú követelményeket állított önmagával szemben, ami hitelt érdemlő erkölcsi alapot nyújtott számára abban, hogy munkatársai megválasztásánál is magasra állítsa a mércét az emberi kvalitások és a szakmai felkészültség terén egyaránt, Követelményrendszerének ez a fontos eleme az akkori politikai körülmények között, kissé szigetként működő vízügyi szolgálat szakemberei körében igen vonzóvá vált és hozzájárult egy olyan bizalomteli légkör kialakításához, mely nélkülözhetetlen feltétele az értelmes alkotó munkának. Ilyen feltételek között — a nagy elődök nyomdokait követve — az ágazatban mód nyílt az ilyen jellegű munkára, ami minden tisztességes ember lételeme. Közismert, hogy az alkotó tehetség kibontakozásának a vízügyi szolgálatban mindig tág tere volt, ami a „kedvező légkör" mellett a vízgazdálkodás sajátosságaival, széles körű társadalmi-gazdasági összefüggéseivel magyarázható. Meggyőző bizonyíték erre azoknak a nagy magyar vízimérnököknek az. életműve, akik műszaki tevékenységüket zseniális éleslátással mindig alárendelték a magasabbrendű gazdaságpolitikai céloknak, illetve ilyen jellegű munkájukkal igyekeztek aktív hatást gyakorolni a társadalmi-gazdasági élet arculatának formálására, mégpedig oly módon, hogy az hosszú távon is kihatott a fejlődésre és számos vonatkozásban megvetette az alapját a további előrehaladásnak. Meggyőzően bizonyítja mindezeket Vásárhelyi Pál, Beszédes József, Huszár Mátyás, Vedres István, Kvassay Jenő, Sajó Elemér és számos más kiváló magyar vízimémök rendkívül gazdag életműve. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a tenniakarás vágyától vezérelt Dégen Imre kiket is tartott példaképének? Erre a válasz egyértelmű. Széchenyi Istvánt és Vásárhelyi Pált. Ennek az a magyarázata, hogy Széchenyi vízügyi politikája egy olyan gazdaságpolitikai koncepció része volt, melyet korábban egyedülálló és úttörő jellege miatt joggal illethetünk a reformkor „vízügyi programja” megjelöléssel. Ennek legfontosabb és legismertebb része a „Tisza-völgy rendezésének" programja. A dombormű Sapis András szegedi művész alkotása Széchenyi jól látta, hogy a folyószabályozástól elválaszthatatlan ármentesités után nyílik lehetőség majd a lecsapolásokra (később ezt belvízlevezetésnek nevezték), majd következő lépésként — esetleg már a következő nemzedék feladataként — kerülhet sor az öntözéses gazdálkodás megvalósítására. Ezzel egyidejűleg pedig a vizek mindennemű hasznosítására: hajózással és vízerőtermeíéssel együtt. Széchenyi körültekintő és előrelátó vízgazdálkodási tervezésének kiinduló pontja az az alapvető felismerés volt, hogy a Tisza-völgy feloszthatatlan vízrajzi egység, amelynek rendezését egységes (össznemzeti) szempontok és nem helyi érdekek szerint kell megoldani. Ennek az időtálló koncepciónak a gyakorlati végrehajtásához Széchenyi zseniális műszaki szövetségesre talált Vásárhelyi Pál személyében. Az ő Tisza-szabályozási elgondolása olyan kiváló elmére vall, akine az utókor is nagy tisztelettel és elismeréssel tekint. Az a munka, amit Vásárhelyi elkezdett, tart a mostani időkben is. Az a felismerés, hogy az ország e tájának gazdasági és kulturális fejlődése feltétlenül összefügg a Tisza szabályozásával és vizének hasznosításával, tagadhatatlanul vonatkozik korunkra is. Ugyanis meggyőződéssel állíthatjuk, hogy egy-egy térség társadalmigazdasági fejlődésének egyik meghatározó tényezője a víz. Vásárhelyi Tisza-szabályozási tervével kapcsolatban az utókor szakemberének véleményét Dégen Imre ekképpen fogalmazta meg Tiszadobon, a Vásárhelyi-emlékmű 1969. augusztus 31-i felavatásán: „...A terv országépítő program része volt. Átfogó szemlélete tette képessé arra, hogy szinte a mai komplex vízgazdálkodási szemléletnek megfelelően ne csak egy szűkebb térség szemszögéből, hanem a helyi érdekeken messze felülemelkedve, de egyben azokat is ieg-6
