Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 3. szám
Könyvespolca ajánljuk Dr. Petrasovits Imre: Uz agrohidrológia főbb kérdései Az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban Petrasovits Imre fenti című munkája, mely korszerű felfogásban, ökológiai megközelítésben foglalkozik a felvállalt téma kimunkálásával. Újszerűnek tekinthető a téma fogalmi meghatározása is, mivel az agrohidrológia kifejezést a magyar szakirodalomban eddig nem alkalmazták, jelentéstartalmával korábban nem foglalkoztak. A szerző megállapítása szerint az agrohidrológia azoknak a vízmozgási, bevételi, átalakulási (fotószintézis), áthelyeződési és kiadási folyamatoknak a törvényszerűségeit vizsgálja, amelyek területi alapegysége, a földhasználat önálló vízháztartási eleme a tábla. Mindezekből következik, hogy az agrohidrológia elsősorban a táblán végbemenő hidrológiai és földhasználati folyamatok kölcsönhatásának törvényszerűségeit vizsgálja. A vízgyűjtőt olyan organikus területi egységnek tekinti, amelyen a víz összegyülekezésének „funkciói" a földhasználat stratégiájától és technológiájától nagymértékben függenek. Tanulmányozásának tárgya minden olyan jelenség, amely a növénytermesztési, erdőgazdasági műveletek és a vízmozgásdinamika tér- és időbeli változásainak eredménye. E jelenségek közül a kötet azokat az összefüggéseket mutatja be, melyek az említett kölcsönhatásokat kifejező állapotokat és folyamatokat jellemzik a nemzetközi és hazai kutatások '80-as évtized első felének megismerési szintjén és amelyeket a társadalmi gyakorlat szempontjából a szerző elsődlegesen fontosnak tartott. A tudományos alapossággal összeállított mű az alábbi öt fejezetre bontva tárgyalja a választott témát: I. A mezőgazdaság természeti erőforrásai és a vízgazdálkodás rendszerelméleti kapcsolatai. II. A víz és környezete. III. Jelenségek és folyamatok. IV. A mezőgazdasági vízgazdálkodás fejlesztését megalapozó kérdések. V. A nagy vízi létesítmények mezőgazdasági környezeti hatásai. Amint a jelzett fejezetcímekből kitűnik, a szerző igen széleskörűen és komplex megközelítésben kísérelte meg a téma feldolgozását és bátran megállapíthatjuk, hogy a vállalt feladatot sikeresen meg is oldotta. Az I. fejezet új megfogalmazásban és rendszerezésben szól a mezőgazdasági termelés termőhelyi, természeti és környezeti tényezőiről, ezen belül kiemelten a hidrológiai ciklusról és a vízgazdálkodásról. Messzemenően egyetérthetünk a szerzőnek azzal a megállapításával, hogy a mezőgazdaság természeti erőforrásaival való gazdálkodás teljesebben és pontosabban fejezi ki mindazt, amit a mezőgazdaság és erdőgazdaság termőhelyeiről és természeti tényezőiről korábban megfogalmaztunk. Tulajdonképpen ez a megközelítés felel meg a korszerű ökológiai felfogásnak. A szóbanforgó fejezet egy táblázat segítségével szemléltető módon mutatja be a mezőgazdaság természeti erőforrásainak gazdálkodási rendszerét, megjelölve a folyamatokat és az ezekhez kapcsolódó módszereket. A folyamatokra történő utalás kapcsán a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a mezőgazdaság természeti erőforrásaival való gazdálkodás nem választható el az egyetemes természeti környezet általános védelmétől. A mezőgazdasági területek környezetvédelme tehát szerves része egy adott terület, táj vagy országrész egésze természet-, illetve környezetvédelmének. Egyetérthetünk azzal a megállapítással, hogy a mezőgazdaság környezetvédelme szempontjából elsődleges: — a potenciális veszélyforrások lehetőségének ismerete, és — káros hatásuk mibenlétének és nagyságának felmérése, vagy előre tervezése. Ismerve a veszélyforrásokat és a lehetséges hatásokat, a gyakorlat számára az első feladat a veszélyt kizáró vagy csökkentő föld- és vízhasználati technológiák kidolgozása, és a szigorú technológiai fegyelem betartása. Ahol ez nem látszik elegendőnek — gazdasági mérlegelés alapján is — környezetvédelmi komplex melioráció megtervezése és megvalósítása szükséges. A mezőgazdasági üzemek számára legproblematikusabb, amikor a veszélyforrások nem a mezőgazdasági tevékenységből vagy területekről erednek. Ilyenkor megoldás lehet extenzívebb művelési ágak, illetve vetésszerkezetek kialakítása. Indokolt lehet azonban fellépni a rendszerint ipari eredetű szennyező anyagok kibocsátásának csökkentése vagy megszüntetése érdekében is. Ez esetben azonban az össznépgazdasági érdek tárgyilagos felismerésén alapuló döntésre van szükség. A légkör vagy szennyvíz közvetítésével a természeti környezetben okozott ipari vagy urbanizációs eredetű veszélyek és károk megítélésénél egyrészt a gazdasági ésszerűségre, másrészt hosszú távú politikai meggondolásokra van szükség. Az I. fejezet zárásaként a szerző átad az olvasónak egy csokor megfontolásra érdemes feladatot. Figyelemre méltóak ezek közül az alábbiak: Hasznosnak látszik megvizsgálni, hogy a következő közép- és hosszú távú tudományos kutatási, fejlesztési tervek kialakításánál, hogyan lehetne a mezőgazdaság természeti erőforrásainak vázolt összefüggésrendszerét intenzívebb kutatás tárgyává tenni. Fontos volna a légkör, a földfelszín és a hidrológiai ciklus jellemzésére, megismerésére vonatkozó — jelenleg sokszor automatizált és nem kellően rendszerezett — „az egészt” nem, vagy nem eléggé kielégítő adatokat a jelenleginél egységesebben, szabványosítottabb módon gyűjteni, majd rendezni és tárolni egy mezőgazdasági természeti erőforrás adatbankban. E munka során számolni kell az egyes részterületek sajátos igényeivel, amelyek ágazati adatbankfiókok (földügyi, vízügyi, meteorológiai stb.) működtetésével elégíthetők ki. A mezőgazdaság természeti erőforrásaival való gazdálkodás területi (üzemi) és országos keretterveire (vázlatra) volna szükség. E munka már meglevő értékes részletekre építhetne, így a Vízgazdálkodási Kerettervekre és tanulmányokra — és ahol van —, racionális földhasználati, meliorációs és környezetvédelmi stb. tervekre. Ezek a meglévő tervek azonban ritkán vannak egymással összhangban, illetve nem vagy nem eléggé vannak tekintettel egymás kölcsönhatásaira: „a részek” egymásra és az „egészre”. E fontos „részlet"tervek területileg vagy nem fedik, vagy kölcsönhatásaikban nem egészítik ki, olykor leronthatják egymást. Gyakran nem vizsgálják a tényezők konkrét interakcióját. A megvalósítás céljában és időbeli sorrendiségében sincsenek szinkronban. Egy-egy tájegység, illetve az ország agráripari fejlesztése ilyen területi vázlattervek hiányában a szükségesnél jóval nagyobb kockázattal, rögtönzéssel és a beruházások gyengébb hatékonyságával valósítható meg. A politikai-gazdaságpolitikai célkitűzéseket szolgáló területfejlesztési koncepciók és a népgazdasági tervek jobban igényeljék és integrálják a mezőgazdaság természeti erőforrásaival való gazdálkodási vázlatterveket, azok eredményeit. A természeti és társadalmi jellegű interakciók és változások rendszeres figyelembevételével az ilyen keret- vagy tanulmánytervek egy permanens tervezés folyamatában — mint a területfejlesztési tervek része — fejlődhetnek. Végezetül hangsúlyozni kell, hogy a természeti erőforrásokkal és általában a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos bármely szintű gazdasági döntésnek az ökológiai-ökonómiai-politikai összefüggésrendszer információira és követelményeire kell épülnie. E politika hatékonysága érdekében azonban fel kell használnia a természeti és a közgazdasági környezetre vonatkozó ismert objektív törvényeket. Ezért jogos az a társadalmi-politikai igény, hogy ezeket a természeti és társadalmi összefüggéseket és kölcsönhatásokat minél teljesebben feltárjuk és minél szélesebb körben megismertessük. A kutatásnak és a felsőoktatásnak a jövőben még többet kell tennie, hogy folyamatosan megfelelhessen — az elismerésre méltó szép eredmények mellett — ennek a megtisztelő feladatnak. 27
