Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 6. szám
További gondolatok a tudománypolitikáról — Dr. Starosolszky Ödöné a szó — — Lapunk hasábjain sorozatban adjuk közre vezető kutatók és a kutatásért felelős vezetők véleményeit és javaslatait a vízgazdálkodással és a környezetvédelemmel kapcsolatos tudománypolitikáról. Úgy néz ki, hogy ezen a téren súlyos elmaradások és hiányosságok halmozódnak fel. Vajon hiánycikk a tudománypolitika? — Amikor valami hiánycikk, akkor azt sokan kezdik keresni és eközben beszélnek, írnak róla. Mintha így fenne ez a tudománypolitikával is. A tudománypolitikáinak hazánkban rangja van, hiszen a kormánynak van tudománypolitikai bizottsága, annak vannak tiszteletre méltó határozatai, régebben volt tudománypolitikai irányelvünk és ezt „lebontottuk" ágazati, sőt intézeti szintre. A tudománypolitika aligha választható el a politikától és a gazdasági helyzettől. Ameddig a népgazdasági tervezés virágkorát élte, a tudománypolitika alapja a tudományos kutatás tervezése volt. Voltak ugyan olyan rendbontó gondolkozóik, akik szerint az alapkutatás nem tervezhető, mert az Igazán új tudományos eredmény eleve tervezhetetlen, míg mások úgy vélték, hogy a tervszerűség a tudományos kutatás szoros velejárója. A tudományos hivatalnokok erről többé-kevésbé meg is voltak győződve. Amikor a tudományos tervezés virágkorában, az 1970-es évek elején, a különböző ,,B” szintű témák tervezése folyt, és jómagam éppen az ágazati kutatások tervezéséért is felelős voltam, bevallom, hogy én is inkább az utóbbiak közé tartoztam és nem sajnáltam számos értékes kutatót a tervezéssel terhelni. Egyes tárcáik területén ez a tervezés még a nyolcvanas években is élt, főként ott, ahol nagyfokú személyzeti stabilitás révén a kutatásokért felelős személyekben nem volt olyan sok változás, mint a vízgazdálkodás területén. A tudománypolitika a kutatás-irányítás eszközeként akkor tud szolgálni, ha a tervszerű kutatások pénzügyi fedezete kellő biztonsággal rendelkezésre áll. Egyértelmű, hogy a befolyásolás legfontosabb — de nem egyedüli — eszköze a pénz. Aki fizet, az szabja meg a nótát. Ha a zenekart egy jópénzű mecénás „kibérli”, akkor joggal számíthat rá, hogy kedvére muzsikálnak. — Főbb vonásaiban mi jellemezte az elmúlt évtizedekben kialakult kutatás-menedzselést? — A tudománypolitikának az a gyakorlata, hogy a kutatások tervezését első lépésben a majdani végrehajtókat vette igénybe a feladatok és végrehajtásuk megtervezéséhez, biztosítani látszott, hogy a zenekar olyan számokat vállal, amelyeket elő is tud adni. A tervek széles körű megvitatása (az ún. célprogrambizottságok, illetve a kutatásokat koordináló tanács révén) lehetővé tette, hogy az érdekelt gyakorlati szakemberek, az alkalmazók, a tervezés során kellő súllyal beleszólhassanak a választott célokba és az időbeni sorolásokba. Más kérdés, hogy a tervezés során mindenki túl ambiciózus volt, ezért elég sok irreális kitűzés született. Már a rendelkezésre álló pénzügyi keretek Is jelentősen alatta maradtak a várakozásnak, a kutatók teljesítménye az előrehaladásban pedig nem érte el az általuk elképzeltél így azután a végrehajtás lassan indult meg, mire a terveket meg lehetett volna legalább részlegesen valósítani, személyi változások következtében újabb tervezési ötletek születtek. Energia zömében már csak a tervezésre tellett, amely ismét tekintélyes szakértelmet fogyasztott el. A tapasztalat tehát azt mutatta, hogy a kutatás menedzselése és a tudománypolitika elsősorban a kutatást irányító és a kutatásra fordítható összegekkel rendelkező személy(ek) függvényei. A feladatok ugyan zömében ugyanazok az örökzöld témák voltak; sorolásuk, anyagiakkal való ellátásuk meghatározta sorsukat. — Hazánk adottságai milyen szerepet játszanak a kutatási témák megválasztásában és kidolgozásában? — Mondhatja valaki, hogy a vízgazdálkodás területén egy hazánkhoz hasonló kis országban van-e egyáltalán Igazából kutatandó feladat; nem lenne elég a vezető országokban folyó kutatás egyszerű nyomonkövetése. Sokan mondjuk. hogy nem. Nem, mert az egyes országok természetföldrajzi, de szociális-gazdasági sajátosságai más fajta megközelítést igényelhetnek. Igaz ugyan, hogy a víz többé-kevésbé ugyanúgy folyik — azaz a nagyobb energiatartalmú helyről a kisebb energiatartalmú felé — mindenütt a Földön, de az alapvető összefüggésekben döntő szerepet játszó paraméterek súlya, nagysága és változékonysága bizony eléggé változó. így azután éppen a vízgazdálkodás sajátosságaként bizonyos kutatások nem szakíthatok el a környezeti sajátosságoktól. Bár a világbeli fejlődés állandó figyelemmel kisérése nélkülözhetetlen, bizonyos saját kutató munka szükséges. Ismeretes, hogy a világban sokféle feladathoz dolgoztak ki, sokszor széles körben beharangozott szoftvert (pl. az SHE-t, az európai hidrológiai rendszert). Tapasztalait, hogy ezek alkalmazásra való átültetése gyakran 'hallatlanul nehéz, és néha sokkal fáradságosabb, mint az új megoldás kidolgozása. Napjainkban a korlátozott pénzügyi források idején, a témák helyes megválasztása és sorolása fokozottabban fontossá vált, tehát „szelektívebb" tudománypolitikát kell érvényesíteni. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: ki döntse el mit kell kutatni. Számos döntéshozó azon a véleményen van, hogy azt, amire szerinte szükség van, vagy lesz. Itt a „szerintien” van a hangsúly. Tehát a kutató kap megbízást és pénzt, az ő dolga „egyedül" a feladat megoldása. Lehet természetesen a rövid távú tervezést ilyen alapokra is helyezni, mégis hatékonyabbnak látszik az a megoldás, ha a megbízók és a kutatóik együtt döntik el, hogy mit lehet a rendelkezésre álló kereteken belül és a megadott határidőkre eredményesen művelni. A tudománypolitika egyik fő feladata a célok reális kitűzése, az erőforrások szerinti elosztása. A tudománypolitika másik sokat vitatott kérdése: ki kutasson? Míg az 1950-es években a főhivatású kutatóintézetek kerültek előtérbe, ezt követte a vállalati kutatás-fejlesztés erősítése és újabban az egyetemi oktatáshoz kapcsolódó kutatás. A három forma számos országban él egymás mellett, arányaik eléggé különbözőek. A vízgazdálkodási kutatás területén is jelentkeztek ezek a tendenciák. Napjainkban ehhez újabb divat járult: a kisvállalkozás, kft, gmk stb. bekapcsolódása a kutatási feladatok kidolgozásába. — Csupán divatról van szó, vagy a kutatás szervezeti rendszerének szükségszerű átalakítása kezdődött, amikor a kisvállalkozásokat, kft-t, ... említi? — A vízgazdálkodás és a környezetvédelem, mint infrastrukturális és interdiszciplináris szakterület, szinte a világ minden országában önálló kutató intézményeket hozott létre, amelyek mellett jut feladat az egyetemi tanszékeknek is. Vállalati munka elsősorban a fejlesztés területén (pl. vízépítési technológiák, gépeik fejlesztése) szokásos. A „maszek" szektor többnyire csak bedolgozóként, alvállalkozóként jelenik meg kisebb, speciális munkák elvégzésére. Az eszközigényes kutatások, amelyek laboratóriumot és költséges műszerezést igényelnek, szinte kizárólag intézményi keretben folynak. A tudománypolitika ösztönözhet egyes szervezeti formákat is (pl. team-ek, ad-hoc csoportok létrehozása). Ezek elsősorban a végtermékek (pl. szabályzatok) érlelésében hasznos formák. A szervezet módosítása, a cégtábla átfestése csak ideig-óráig odázhatja el a nem kellően hatékony személyi állomány cseréjét. Vannak persze, akik a nehézségek megoldását elsősorban szervezeti kérdésnek tekintik, míg mások ennél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a személyi állomány képességeinek. Véleményem szerint nem a herarchi'kus forma, hanem a kutatást végzők képességei döntik el az intézmények versenyképességét. A valóságban a külső és belső problémák egyaránt nehezítik a munkát. A kettő merőben különböző kezelést igényel. A külső piac megfogyatkozása, illetve kialakulatlansága belső szervezéssel ritkán orvosolható. Ezzel szemben a kutató munkák végrehajtásával kapcsolatos problémák többnyire belső megoldást, bár nem mindig átszervezést igényelnek. 23
