Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)

1988 / 8. szám

De hót Dédapám úgy gondolta, hogy ami a tudomány érdekében tör­ténik, nem lehet bűn. Ezért gyűrűzte, ezért preparálta a madarakat. Ha az ember megismeri ezeket a trillázó, he­gedülő, oboázó művészeket, közel áll ahhoz, hogy meg is szeresse őket... És akkor nem ránt parittyát, nem szedi el a tojásokat a madárfészekből. Háromszáznál több európai és egzo­tikus madarat tömött ki, „állított fel” Dédapám. Kedvencei az. egzotikusok voltaik, a brazíliaiak, a mexikóiak, a kaliforniaiak, no és természetesen a madagaszkári égszínkékben pompázók. Molnaszecsődi, Rálba-panti házában olyan gyűjteményre vigyázott, melynél gazdagabbat csak a Nemzeti Múzeum tudhatott magáénak az országban. Jó­szerével mellékesen félezer ritka ma­dártojást is elrakosgatott üveges szek­rényeibe. Hírét vette ennek egy dús szakállú, csibukozó ember, aki arról volt neve­zetes, hogy tizenhárom esztendős korá­ban tüzérnek jelentkezett a 48-as hon­védseregbe, aztán Garibaldi vörös in­gében rohamozott, majd Varsó'ban a lengyel felkelőkkel kísértette a halált. Az sem volt titok, hogy pertu barátja Kossuth Lajosnak, többször járt nála Turinban. És ha csak erről lett volna nevezetes! De ilyen tudósa a néprajz­nak, az ornitológiának még nem élt magyar földön. Fejet hajtott előtte idős és fiatal, tán még Ferenc József is fe­jet hajtott volna, ha tudja, hogy mi az a madártan. Mivel azonban nem tudta, azoknak adott igazat, akik veszedelmes embernek tartották a halászok, páká­­szok, madarak tudósát. Kár, hogy el­múltak azok az idők, amikor Kufstein­be küldték az ilyen embereket... Hát ez a felforgató, forradalmár lá­togatott el Molnaszecsődre. Csakhogy titokban közelítette meg a falut. Egyébként sem kedvelte a feltű­nést. Aki megszokta, hogy a halászok kondérjából fatányérba merít, az or­szágúton sem süvelgeltette magát úr­ként. Felhajtotta bő köpönyege gallérját, homlokába hajtotta a széles karimájú kalapot, s ballagott a köves úton, mint a többi szegény ember, akinek nem te­lik hintára. Dédapám is csak akkor vette észre, amikor már ott üldögélt a oövéklábú kerti pádon, s köszönt tisztességgel, ahogyan illendő: — Adjon isten, gazdám Dédapám visszaköszönte a fogadj1 istent, s kérdezte, miként ilyen esetben rendje van: — Mi hordozza itt magát? — Kedves gazdám! Legyen szíves adjon nekem egy csupor aludttejet! Nem hiába érezte Dédapám, hogy nem mindennapi látogatója akadt! Arrafelé, a Rába környékén Ismerte jól a nép a garabonciásokat. Ezek az erdőből jönnek elő, alkonyat táján, s beállítanak egy-egy portára. Csönde­sek, illemtudók, s csak annyit szólnak: ha jó szívvel lennének a háziak, elfő- . gadnának egy köcsög aludttejet. Ha a szívesség hiányzik, elmennek, de a ke­rítés mellől visszaszólnak: — Meg ne savanyodjon az aludttej a kamrában! És esnek még ennél nagyobb bajok is. Véreset vizel a tehén, kigyúl a szal­makazal, megveszik a házőrző. Nem tanácsos a garabonciásokkal ujjat húzni! Tudta ezt Dédapám is, nem késett az aludttejjel. A vendég elvette a csuprot, hosszú, fehér szakállát simogatta. Mintha csak véletlenül tévedne oda a pillantása, a kerti asztalra bökött a szemével. Az asztalon a madagaszkári madárpár álldogált, Dédapa velük foglalatosko­dott ebéd után. — Hát a Cyanolanius bicolorok? — kérdezte a vendég. — Hogy érzik itt magukat? — Bizony megszoktak — mondta Dédapám. — Mivel sós a vize a Rá­bának is... Mint az Indiai-óceáné... Mert akkor már sejtette Dédapám, ki az ő garabonciása. És a tréfának soha nem volt elrcntója. De azért a kalapja után is kapdo­­sott volna, ha éppen a fején van. Herman Ottó előtt kellett volna meg­emelnie. Nézek az égszínkék madagaszkári párra, ejnye, kedves szállóvendégeim, Herman Ottóról nem szóltatok! Soha­sem mondtátok, hogy Dédapámnál járt, kezet szorított vele, s biztatta, hogy vegye számba a Rába menti madara­kat. Helyette más ezt meg nem teheti. Dédapa tartozik ezzel a szenvedélyé­nek, de a szülőföldjének is! Mert az ember nem csak magának születik. Dédapám megfogadta annak a csi­bukozó vándornak minden szavát. A többi már nem rajta múlott. Honi szegénységünkben mindenkor túl gazdagnak éreztük magunkat, kin­cseinket nábobi kézlegyintéssel téko­­zoltuk. Dédapa gyűjteményéből lis csak annyi maradt, mint Thököly fejedelem szétvert hadinépéből: néhány portyá­­zó, bújdosó szabadcsapat. Még a Rá­ba melléki madarakról írt több ezer ol­dalas kézirata is elégett 1945-ben, a Madártani Intézet bombázásakor. Voltaképp a véletlennek, pontosab­ban a tékozlók nyomában szerencsére mindig felbukkanó kincsmentőknek kö­szönhető, hogy Dédapa szorgoskodása mégsem süllyedt el nyomtalanul. Volt két ember, Dédapa két lelkes földije, akik az ötvenes esztendők derekán a még menthető madarakat kiemelték az üveges szekrényekből, s Körmendre vitték őket, ahol a szakértő gondosko­dás a Rába Múzeum alapjait vetette meg velük. No és itt maradt nekem is az örök­ség: a madagaszkári pár. ülnek az ághegyen, mintha oda szü­lettek volna, Dédapám megdicsérné őket. A hűséget tartotta a legtöbbre. Patetikusan hangzik ez, mégsem hallgathatom el róla. De állok is meg itt gyorsan. Dédapám fényképéről szi­gorú, fehér bajszú, ezüsthajú öregem­ber vág rám a szemével: — Félre a nagy szavakkal, hékás! Jól van, egy szóval se többet a té­nyéknél. Az időpont: 1934. Meghívás érkezik Amerikából, az Egyesült Államokból, a Washingtoni Madártani Intézetbe invi­tálják Dédapámat. Hívják őt, nem fu­karkodván a dollárokkal, menne ki hozzájuk, lenne az ő madárbúváruk. A levélhez a hajójegyet is mellékelik. Dédapám kiült a lugasba, a cövek­­lábú padra, s megfogalmazta a vá­laszt. Köszöni a kitüntető figyelmet — bár fogalma sincs, miként szereztek tu­domást a személyéről —, de nem me­het Amerikába. Ű még Budapestre sem mehetne. (Igaz, oda nem is hív­ták.) Neki a Rába árterét kell járnia, várják a bütykös hattyúk, a szalakóták, a törpe vízicsibék, a fehér hátú fako­páncsok, a hósármányok, s mindenek előtt a függőcinegék. Függőcinegék? Éppen az időben talált rájuk ifjabb Batthyány Zsigmond Rába-parti fűze­sében. A felfedezés még őt is elké­pesztette. A szakemberek úgy tudták, hogy a függőcinege a Dunántúl nyugati részén nem költ, nem bírja elviselni az itteni életfeltételeket. Tán az Alpok kö­zelsége az oka ennek, tán valami más. Ezeregy oka van a madarak érzékeny­ségének, és a függőcinegék úgy dön­töttek: a Rába-vidék törlendő a térké­pükről. Nem úgy Dédapám függőcinegéi! Dédapámat megragadta a makacs­ságuk. íme, ők ketten meg akarják hó­dítani Vas megyét, mint az ember az Északi-sarkot, az Antarktiszt. Ez az ő Himalájájuk. Mindent pontosan fel kell jegyezni róluk! Betűzgetem Dédapám már düle­­dező, öreges sorait. Ha valamit, hát ezt az otthonteremtést megörökíti... „Az egyik fészek építését, amelyet a kis madárpár éppen akkor kezdett, elejétől végéig megfigyeltem. A fészek­anyagot nagy sürgés-forgás közt a hím és a tojó közösen hordták. Két párhu­zamos fűzág alsó sudarát összekötöt­ték, s innen fölfelé, kosár alakú váz alakításával, ennek belsejében történt az építkezés. A fészek oldalfalába biz­tosítékképpen a vékony fűzágat is bele­fonták, így folytatták az építést felfelé. A fűz- és nyárfapelyhet összerakosgat­ták, csőrükkel tömték, igazgatták, lá­bukkal és mellükkel gyömöszölték, mintha csak táncoltak volna, (gy tartott ez naponta reggeltől késő délutánig. Midőn a fészek felső végére értek, el­kezdték a kupola építését, s ennek al­ján bejárócső készítését. Közben a ku­pola fölötti részt cérnavékony hánccsal a fűzágra felfelé hosszasan rácsavar­gatták. A fészek a tizenötödik napon készült el.” Ahogy említettem: Dédapám nem várta meg az érkezésemet. Nem láttam fehér bajszát, ezüst színű haját, nem vitt ki magával kézenfogva ártéri biro­dalmába. Nem láttam őt élőként, mégis mind­egyre látom. Ott hasal — nyolcvanegy évesen — Batthyány gróf füzesében, fekszik visz­­szafojtott lélegzettel, meg ne zavarja a fészekrakókat. Fekszik a bokrok alatt, reggeltől napnyugtáig, mert tanúja akar lenni a nagy vállalkozásnak. A fűzágak sudarára kötött hajlék megépítésének. 20

Next

/
Thumbnails
Contents