Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)

1988 / 8. szám

Kosa Csaba: Rjibn-menti füzesben Nem várt meg. Pedig igazán meg­várhatott volna: aki nyolcvankilenc esz­tendőt legényesen megbír a vállán, bizton odaültetheti a kilencvenediket is. Dédapám másképp vélekedett. Ezer­­kilencszáznegyvenkettőt Írtak, bajban volt a „messzi város", és a nótázó ma­gyar bakákat megint vagonokra rakták, elküldték golyófogónak. Megért már ilyet Dédapám — a mozdony még csak füttyögtetett, utolsó összeborulásna serkentve a búcsúzko­­dókat, ő már a kelepelést is hallotta. Nem kedves gólyájáét, aki fészket ra­kott háza kéményére, hanem a vasma­dárét, ‘kinek géppuskája a levegőégből kaszabolja a gyürkőzz-János, rohanj- Jánosokat. Három lánya, három fia volt Déd­apámnak, s e fiúk ott hasaltak az első világháború lövészárkaiban. Közülük a legkisebb — akiben festőművészi haj­landóság bujkált — rajzokat küldözge­tett haza a drótsövényes Galíciából. Levelezőlapjain hónapról hónapra so­kasodtak a földre gurult rohamsisakok és a fakeresztek, utoljára már csak em­beri koponyákból rakott gúlákat raj­zolt. Emlékezett minderre Dédapám, s emlékezett arra is, ami a békesség he­lyett következett. Nem volt kíváncsi az ismétlésre, el­ment inkább a molnaszecsődi temető­be. Sírját — valahányszor arra járok — látom az országútról, s tudom, hogy ő maga békésen alszik odalenn, annak az embernek a derűs nyugalmával, aki e múlandó földi életben megtette, amit megtehetett. Idehaza, budai kőrengetegbéli laká­somban, megnézem néha a relikviáit. Mi az, ami tárgyi valóságában tőle reám maradt? Bizony, alig valami. A foszladozó kartondobozban immár fényét vesztette a fém babérkoszorú, amelyet nyolcvanötödik születésnapján kapott a Magyar Királyi Madártani In­tézettől, mint az akkor élő legidősebb úgynevezett „rendes madármegfigyelő". Úgy tudom róla, nem sokat adott a nyilvános elismerésekre, így aztán én sem szidolozom, fényesítem a babérko­szorúját. Könyvszekrényem alsó fiókjá­ban szállásoltam el, ahová ő tenné, ha élne. íróasztalom rekeszében lakik a ma­­dagaszkári madárpár. Őket néha elő­csalogatom: hadd lám, bírják-e még ezt a füstös, benzingőzös Bartók Béla úti klímát? Az égszínkék tollazatú, fehér hasú, tengeren túli madarak száraz ághe­gyen gubbasztanak, még mindig oly valóságutánzó hűséggel, hogy szinte várom, mikor rebbennek föl, hogy meg unván a városi vendégeskedést, távoli szülőhazájukba röpüljenek. De nem mozdulnak. Dédapám ide ültette őket az ág­hegyre, s nyilván meghagyta nekik, hogy viselkedjenek úgy, ahogy jól ne­velt Cyanolanius bicolorokhoz illik. La­tin nevükön túl, amelyet 1898-ban rótt egy kis cédulára, annyit tudok róluk, hogy a madárgyűjteményben a hatvan­ötös sorszámot viselték, s bár szénkéne­­gem nincs, amivel kezelhetném őket, még mindmáig épségben viselik a ma­gyarhoni tanyázást. Kitartásukat tekint­ve tehát azt mondhatom, hogy Déd­apám ugyancsak a lelkűkre beszélhe­tett: pártoljanak ehhez a kicsiny kö­zép-európai néphez, ugyanis oly keve­sen pártolnak hozzá. Nos, itt gubbasztanak az íróasztalo­mon a madagaszkári füttyösök — de ezt csak úgy feltételezem, hogy szeret­tek énekelni —, s nézek, nézek apró, fekete szemükbe. — Mesélhetnétek végre Dédapáról! Végül is rajta múlott, hogy a múlt szá­zad végén hazát cseréltetek ... Egyikük, az élénkebb szemű nagyso­kára megszólal: — Azám ... Dédapád ievele Mada­gaszkáron rátalált egy ottani „rendes madármegfigyelőre". „Ejnye, ez érde­kes," — kiáltott fel a madármegfigye­lő. És egyezséget kínált Dédapádnak. A többit már kitalálhatom. Molnár Lajos dédapám fenyőszajkóval, léprigó­val, partifecskével lepte meg mada­gaszkári kollégáját, hogy az ő szívét meg Cyanolanius bicoiorok és Ploceus sacalavák melengessék. Még akkor is, ha csak kitömve köszönthette őket Mol­­naszecsődön. Igen, kitömve . .. Cs. Kovács László: Folyópart 19

Next

/
Thumbnails
Contents