Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 1. szám
Vízügyi történelem SZIKLA agyarak a Seymour-szorosban A tengerhajózás biztonsága érdekében végzett nagyszabású műszaki munkálatok egyik legérdekesebbje a Seymourszoros félelmetes sziklazátonyainak eltávolítása volt. A hírhedt tengerszoros Észak-Amerika nyugati partjai közelében Vancouver-sziget északkeleti partjainál húzódik. A part és Mound-sziget között kb. 5 km hosszú és 900 méter széles csatorna húzódik, amelyen hajók közlekednek emberemlékezet óta, noha sok hajó elsüllyedt már a rosszhírű tengerszorosban. A csatornában buzogva áramlik a víz, az áramlás iránya apállyal és dagállyal változik, a helyenként 10 méter átmérőjű víztölcsérek a kisebb hajók közlekedését lehetetlenné teszik, illetve tették, amíg a hajózó utat teljesen szabaddá nem tették. Ködök is nehezítik a hajózást, mert a legfinomabb radarkészülékek sem nyújtanak — ezideig — tökéletes biztonságot zátonyrafutás, vagy hajóval, jégheggyel történő összeütközés ellen. A tengerszoros közepén — 1958-ig — a sziklás altalajból kiemelkedő egy kilométer hosszú és félkilométer széles zátony és a rajta levő két félelmetes, késpenge élességű sziklaagyar fenyegette a hajókat. Dagálykor az agyarakat 3 méter mély víz borította, de apálykor a szik'Ilacsúcsok ki is emelkedtek. Naponta csak két alkalommal, meghatározott időben mehettek át a szoroson, az időpontok a hajózási útmutatókban voltak találhatók. Minthogy a kerülőút többnapi hajózást jelentett, a kapitányok vállalták a kockázatot és átvezették hajóikat a szoroson. Nemritkán félelmetes csikorgás, nyikorgás zaja riasztotta a hajósokat, amikor a sziklaagyarak felhasították a hajófeneket. A nagyobb áldozatok közül emlegetik az 1875-ben elmerült két nagy amerikai tehergőzöst, egy 1884-ben elsüllyedt angol nagy hadihajót. 1902-ben elmerült a Bonita angol hajó, majd 1902-ben a szintén angol Thetis. 1916—1944 között újabb 8 nagyobb hajó járt szerencsétlenül. A sors iróniájaként 1946-ban egy legmodernebb eszközökkel felszerelt oceanográfiai kutatóhajó esett áldozatául az egyik sziklaagyarnak, kiemelése közel 300 ezer dollárba került. Minthogy a forgalom növekedett, a hajózás biztonsága érdekében tenni kellett valamit, bár az is igaz, nem mindenki kívánta a biztonságos hajózást. A roncsfosztogatók. Veszélyes tengerpartok közelében a lakosság a hajóroncsok kifosztására rendezkedik be. Ahogy a hajót legénysége elhagyja a gazdátlanná vált roncsot megrohanják, „kötélre veszik". A tengerjog szerint ugyanis a hajóroncs azé, aki kötélre veszi azzal a szándékkal, hogy elvontatja. Ha tehát az elvontatás nem sikerült — mert a roncs elakadt a zátonyon, vagy olyan nagy a lék, hogy gyors elsüllyedését előre látják — a hajóból kirámolnak mindent, amit 'lehet. Modern felszerelésű „mentő" vállalatok a hajók dízelmotorjait is „kimentik”, csakúgy mint a csöveket, láncokat, kábeleket stb. A roncsfosztogató társaságok tagjai gyakran parázs verekedéssel igyekeztek a tulajdonjogot tisztázni. A Ripple Rock, a hírhedt Seymour szoros zátonyának veszé'lytelenítésére a kanadai kormány rendkívül pontos felmérést végeztetett. „Izobatikus" térképeket készítettek, amelyeken az egyforma mélységű helyeket vonal köti össze és jó képet nyújt a tengerszoros mélységi viszonyairól. Nyilvánvaló volt, a sziklazátonyt csak robbantással lehet veszélyteleníteni. Robbantani kell — ezt mindenki tudta — de hogyan? Az első vállalkozók fúróhajóval közelítették meg a sziklát, s horgonyokkal, parton lerögzített bakokhoz kötött drótkötelekkel próbálták a fúróhajót a szikla fölött tartani. Végül a próbálkozás azzal végződött, hogy a fúróhajót is menteni kellett, oldala benyomódott, ahogy az áramlás a tarajhoz szorította. Egy tengerésztiszt ajánlatára 53 cm űrméretű, torpex-szel (angol légibombák töltete) töltött torpedót lőttek az apálykor felmeredő egyik sziklacsúcsra. A torpedó lecsúszott a célról és a vízben robbant. Megkísérelték az amerikai kormányt rábírni, hogy atomrobbantással távolítsák el a sziklazátonyt, de a tárgyalás nem vezetett eredményre. Életrevalónak Játszott az a terv, amely szerint robbanóanyaggal dugig tömött régi hajót a zátony fölé kell vontatni, a sziklaagyar által feltépett fenekű hajó elsüllyedve a zátonyra ül, ahol távirányítással felrobbantható. Szakértők azonban bizonyították, hogy a robbantás csak akkor hatásos, ha a töltet zárt helyen robban, lefojtás nélkül a robbanás csak felvágja a vizet, a sziklát nem rombolja. Végülis egy bányamérnök szellemes tervét fogadták el és végrehajtották. A tengerszoros keleti partján, a Ripple Rock sziklaháttal szemben a parton aknát mélyesztettek jóval a sziklazátony talpa alá. Ehhez természetesen pontos szintezési munkálatokat kellett előbb elvégezni, ami semmiféle nehézséggel nem járt. Az aknát oly mélyre fúrták, hogy lenyúljon a zátony talpa alá. A kellő mélység elérése után oldalirányban tárót hajtottak a sziklazátony középvonala alá, ahonnét újabb aknát készítettek, ezúttal felfelé a tarajok alá. Ahogy a tárókkal, aknákkal elkészültek, a járatokat nagyerejű robbanóanyaggal megtömték, majd a töltetek mögött erős falazást húztak fel. A fal elé sziklatörmeléket hordtak és híg cementtel összecementezték, nehogy a robbanás „kifújjon”. Robbantás előtt a környék lakosságát ideiglenesen kitelepítették, helikopterről kisebb vízibombákat dobtak le, hogy a halakat elriasszák. (A vízibomba bizonyos mélység elérése után robban, tengeralattjárók ellen használták.) A töltetet villamos úton robbantották. Mintha vulkán tört volna ki, úgy vágódott fel, 1958. április 5-én a föld víz és kőzuza'lékoszlop a magasba s ezzel a Ripple Rock két félelmetes sziklaagyara örökre eltűnt, a sziklavonulat apálykor is 13 és fél méter mély víz alatt van, amelyen a legnagyobb merülésű hajók is átúszhatnak. A robbantáskor széthányt mintegy 400 000 köbméter sziklát kotrógépekkel eltávolították, ezzél a víz áramlása is lelassúdott, a víztölcsér képződése megszűnt, a hajózás mindenfajta vízijármű részére veszélytelenné vált, a Seymour-szoros hajótemetője ma már csak rossz emlék. A Seymour szoros sziklazátonyához hasonlók még vannak szerte a tengereken, de legtöbbjük olyan, hogy eltávolításukra egyelőre gondolni sem lehet. Az ilyen veszélyes helyeken inkább világítótornyok építésével, jelzőbójákkal, ködkürtökkel figyelmeztetik a hajósokat a veszélyre. Ilyen hírhedt hajózóút a tasmaniai Banks-tengerszoros, ahol már sok hajó tönkrement, az elsüllyedt vitorlások árbocai, gőzösök kéményei intő figyelmeztetőül állnak ki a vízből. A King szigetnél 1855. augusztus 13-án zátonyra futott nagy háromárbocos vitorlás még ma is — több mint száz évvel a hajótörés után — kedvelt célpontja a kincskeresőknek. Érthető, hiszen egymilliárd értékű aranyrudat rejtenek a páncélszekrények. Elsüllyedt hajók és flották kincsei, értékei után évszázadok óta kutatnak, néhányról a kövekezőkben megemlékezünk. Dr. Horváth Árpád 23
