Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 8. szám
Folyószabályozás és környezetvédelem Gondolatok és tanulságok a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről a generálkivitelező VIZ IT ÉRV szemszögéből Közel 20 éves előkészítő, majd a legutóbbi évek intenzív kutatási és tervezési munkáit követően az 1988-as év a vízépítő mérnökök tevékenységét a figyelem és a kritika össztűzébe helyezte, a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építése körül kialakult társadalmi viták fényében. Ismeretes az a tény, hogy az 1977- ben — a magyar és csehszlovák kormány által aláírt — Közös Egyezményes Terv (rövidítve KÉT), majd az 1981—83. évi átmeneti szüneteltetés után — a módosított átütemezés keretében — aláírt újabb megállapodás jelentik a folyamatban lévő építési munkák törvényes alapját. Az ötvenes évek elején elindult hazai vízépítési gondolkodás, az időközben a Felső-Duna-szakaszon az osztrák vízlépcsőrendszer építésének előrehaladása ekkorra érlelte meg az elhatározást a Pozsony—Budapest közötti Duna-szakasz komplex hasznosítására. A koncepció — különösen a hetvenes évek eleje óta — számos módosuláson ment át, a mérnöki, különösen a folyószabályozási ismeretek fejlődése és a megépült bel- és külföldi hasonló létesítmények üzemeltetési tapasztalatai alapján. A nyolcvanas évek eleje óta erősödött föl a környezet- és vízminőség-védelemre kiterjedő társadalmi igény, majd — a mai szemmel — jogosnak tekinthető társadalmi követelés. Miért kell ezt hangsúlyozni? Az utóbbi hónapok viharos támadásai — sajnálatos, de érthető módon — felkészületlenül érték a vízépítő mérnökök többségét. Súlyos vádak és elmarasztalások érték tevékenységünket, amelyek odáig is elmentek, hogy kétségbe vonták, sőt tagadták a múlt és különös súllyal az elmúlt évtizedek eredményeit. A viták és a sajtóban napvilágot látott állásfoglalások nemcsak az értelmiséget, s ezen belül a műszaki értelmiséget osztották meg, hanem elérték a beruházással közvetlenül foglalkozó közösségeket is, amelyek értetlenül, már-már bűntudattal szemlélték saját tevékenységüket is. Valóban bűntudatot kell érezniük mindazoknak, akik a Duna hasznosításának gondolatát támogatták az elmúlt harminc esztendőben, netán az egész beruházásnak műszaki szaktanácsadói, végrehajtói voltak? A társadalom valamely pereimén álló leértékelt szakmai köröknek a közvélemény által súlyosan elítélhető tevékenységéről van szó? Ezekkel a kérdésekkel sokan szembetalálták magukat az elmúlt félév folyamán ... A viták sűrűjében számos nyilatkozat hangzott el, közöttük felelős állásfoglalások is, amelyek a közvélemény számára — melytől a szakmai hozzáértés nem várható el, még kevésbé az alapos tárgyismeret — meglepőek és esetenként félrevezetőek voltak. Maga az érintett műszaki társadalom is értetlenül állt a rázúduló vádak súlya alatt és időbe telt, amíg saját stratégiáját és érvrendszerét — a helyzethez alkalmazkodóan — felépítette. Miről van szó — véleményünk szerint — a beruházás 1988-as készültségi állapotában? Egyetlen kérdés sem vizsgálható az összefüggések feltárása nélkül! Az 1977-es magyar—csehszlovák kormányközi megállapodás aláírásakor az érintett országok gazdasági helyzetéta felelős vezetők alapjában másként — optimistán — ítélték meg az azt követő évtizedre vonatkozóan. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy ebben az időben volt folyamatban az az országos szennyvízcsatornázási és tisztítási program, amely kiterjedt a nagyvárosokra, a Balaton vízminőség-védelmére és a kiemelt üdülőkörzetek (pl. Velencei-tó) országos érdekeket képviselő közművesítési gondjainak megoldására. Ekkor a gazdasági számítások azt sugallták, hogy nagyberuházásaink megépítésére, továbbá az elengedhetetlenül szükséges közműves beruházásokra egyaránt lesz ereje az országnak. Ma már látható, hogy ezek a jóslatok különösen a nyolcvanas évtized gazdasági nehézségeinek halmozódása következtében, hibás számításnak bizonyultak. A tájékoztatásnak az elmúlt 1 évben soha nem látott demokratizálódása olyan információkhoz és adatokhoz juttatta a közvéleményt, amelyhez a korábbi évek folyamán nem juthatott hozzá, mindezt olyan gazdasági helyzetben, amikor a korábbi évek hibás döntéseinek súlyos következményeivel kell az országnak szembenéznie. Gondjaink számbavétele között szerepel a nagyiberuházások korábbi kezelésének kérdése és a hibás döntések intő példája. Ez adott és ad ma is táptalajt azoknak a feltételezéseknek, hogy a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer is ezek sorába tartozik, ezt is ugyanúgy fogják kivitelezni, ugyanazok a hibák fogják terhelni, mint a korábbi évtizedek korántsem kizárólag vízügyi, hanem a műszaki tevékenység minden szakmai területére kiterjedő döntéseket és megvalósított beruházásokat. Fennáll ez a veszély? Jogosan aggódik a közvélemény? Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy „tiszta" ügyről van-e szó, amelyet optimális megvalósítás esetén vállalhat az ország népe, vagy valamely „bűnös" beavatkozásról az ország érdekei ellen. A beruházás technikai megvalósíthatósága mellett nemcsak az élő, elsősorban az utóbbi években megvalósult pozitív nemzetközi tapasztalatok, hanem a magyar Duna-szakaszra vonatkozó, majd minden szakterületre kiterjedő kutatások és hatástanulmányok sora tanúskodik. Ezeket a tanulmányokat a generáltervező VIZITERV szakintézetek és intézmények bevonásával készítette el. A tanulmányok — a korábbi évek kritériumrendszerében, amely korántsem volt azonos a mai — pontosan meg nem fogalmazott — ökológiai szemlélettel — feltárták a beruházásnak azokat a kritikus pontjait, amelyekre kiemelt figyelmet kell fordítani, mind a tájegységek, települések, mind az élő Duna-meder hidraulikai, biológiai, környezetvédelmi érdekeinek megvédése szempontjából. Más kérdés a korrekt kiépítéshez szükséges beruházási fedezetek biztosítása. Az elmúlt évek meglódult inflációja, az építési árak emelkedése mind a közös, mind az úgynevezett kapcsolódó nemzeti beruházási költségek átértékelését igényelte. A felhalmozódott, megoldatlan gazdasági problémák felvetették a még folyamatban lévő munkálatok, így a bős—nagymarosi nagyberuházás leállításának vagy felfüggesztésének lehetőségét is, azt a képzetet keltve, hogy így a lakosságra ható gazdasági terhek érezhetően csökkenthetők. (Ez utóbbi állítás tarthatatlansága, a szemlélet leegyszerűsített, az általános összefüggésekből kiragadott volta gazdasági számításokkal igazolható.) A kérdés nem ilyen egyszerű. A mai készültségi állapotban a nemzeti érdekek a megvalósításban érdekelt országok irányában vállalt nemzetközi kötelezettségekkel együtt kezelhetők, természetesen a nemzeti érdekek prioritásával. Sajnálatos, hogy a — furcsa módon a támogatók és ellenzők által egyaránt kifogásolt — tájékoztatási hiányosságok, a mai indokoltan érzékeny közhangulatba „bedobott" félszavak és indulatok változatlanul táplálják a bizalmatlanságot a vízépítő mérnökök, úgymond a „vízügyi lobby" tevékenységével kapcsolatban. Jó példa erre a november 5-i sajtóban megjelent közlemény, amely minden háttérmagyarázat nélkül azt tudatja az olvasókkal, hogy a csehszlovák kormány — a magyar kormány korábbi kérésének eleget téve — a beruházás 2 évvel történő gyorsítására vonatkozó döntést hozott. Az már valahogy kimaradt a közleményből, hogy ez a döntés — jelentős késéssel — csak szentesítette a már évek óta egyeztetett magyar—csehszlovák 5
